Cikkek a Magyar Futárból 1941-1944

Előszó
Magyar Futár
Az új Európa hőseinek titka
Összeférhetetlenség!
Csíkországi fenyvesekben
Világok harca és békéje
Szovjet-Oroszország
Semmelweis omladozó háza
És most mi lesz?
A leggaládabb orvtámadás
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
A világbolsevizmus bukása
Szovjet népek a fogságban
Húszmillió magyart
Két világ - és az egyiknek pusztulnia kell!
A háború harmadik éve
40.000.000.000 dollárt
Gyulafehérvári emlékek
Hazugság-jegyzéket
Rettenthetetlen zsidók
A bolsevizmus szűkebb területre szorul
Werner Mölders
Keresztes hadjárat 1941
H. G. Wells
Március 15-én...
A Szociáldemokrata Párt
A szovjet-kolhoz
Ausztrália következik?
Árvíz, talajvíz
Silber rabbi
Kemény beszédet
Hitler Adolf
Több kenyeret Európának!
Győznünk kell!
Várakozás
1000 nap
Észak hőse: a finn nemzet
Menekülés a szovjet fogságból
Csak 500 inge volt
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Humornak ragyogó.
Egy tengeralattjáró hőstettei
A gyilkos golyók ára
Páncélos ütközetben a Donnál
Halálvölgyeken keresztül
Emlékek a szovjet frontról
A nemzetnevelés
25 esztendő
3,20-ért lehet?
Erkölcs - ott?
Ezeréves magyar küzdelem a nemzetrontó zsidóság ellen
A Népszava...
A bolsevizmus
Marx Károly
A cári Oroszország
A keleti hadszíntér nagy eseményei
A katyni erdők
Mit várhat a magyar - az ellenségeitől?
Nyugtázás
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Az elmúlott hét?
A légi terror
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Kultúra?
A háború ötödik esztendejében
Mussolini kiszabadítása
A hét
Vörösmarty összedőlt présházában
Hétről hétre
Spiridonovka 17.
Kassa, Ungvár, Érsekújvár, Beregszász
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Imrédy Béla
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
A harc
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Veszedelmes
Kavarog a világpolitika
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Az irgalmatlanság süvöltő szele
Csodálnánk...
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
A légi háború
Széttört katlan Cserkasszinál
A pánszláv veszély
Vihar Írország körül
Együtt Európáért
A levegő terroristái Budapest fölött
Kártevő Mihály
Tanulni nem szégyen
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
A szárnyas banditák
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Népek csatája a nyugati falnál
A végzetes színjáték utolsó felvonása
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Véresen szakadt le
Győzelem vagy halál
A papírrendelet
A leselkedő múlt
Az acélbőrű párduc
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Egy király, Bukarestben
Világok távlatában
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Az elárult árulók
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Véres seb Erdély sorsa
Döntő harc a magyar földért
Az önvédelem egyetlen gondolata
A honvéd a csatatereken
Vasárnap déltől hétfő reggelig
A nép
Arannyá változott a vér
Hadijelentések, csaták és új fordulatok
Fekete lesz a magyar karácsony


Előszó
A Magyar Futár 1941-1944 között, az emberiség történelmének eddigi legnagyobb világégésében, a II. világháborúban élet-halál harcát vívó magyar nemzet legismertebb és legnépszerűbb képes politikai folyóirata volt.
A Rajniss Ferenc tulajdonos-főszerkesztő [1939 -1945 között országgyűlési képviselő, előbb a Magyar Élet Pártja, majd az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja tagja (később a párt irányítója), 1944. október 16-tól 1945. március 7-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter] nevével fémjelzett hetilap 1941-ben Bárdossy László miniszterelnök engedélyével indult el a minden előzetes reményt és minden várakozást messze felülmúló, rendkívül sikeres "találkozójára az olvasóközönséggel"...
Rajniss Ferenc szavai szerint a Magyar Futár: a Signal (a német véderő főparancsnokságának propagandaosztálya által több nyelven is kiadott képes folyóirat) "magyar nyelvű kiadásával konkuráló" lapként jött létre.
A Magyar Futár viharos gyorsasággal elért népszerűségét jól érzékelteti az a hihetetlen, de tényszerű számadat, amely szerint a Signal 1942-es magyar nyelvű kiadásainak 200.000-es példányszámával szemben, a kezdetben még csak 70.000 példányban megjelenő Magyar Futár rövid időn belül elérte az 570.000-es példányszámot is!
A Magyar Futár kitűnő összeköttetései lehetővé tették a magyar és német haditudósítók által készített fényképek - ha nem is mindig jó minőségű, de - szinte napokon belüli közlését, amelyhez (természetesen a német képanyagot is megfizetve) az újság szerkesztői 2-3 pengőért jutottak hozzá. Ezek a képek nem csak színesítették, de térben is behatárolható közelségbe hozták a háborús tudósításokat.
Az újság a legfrissebb képes- és szöveges harctéri beszámolókon kívül rendszeresen közölt kisebb politikai glosszákat is, amelyek gyakran csaptak át nyílt szovjetellenes, vagy már-már antiszemita kirohanásba. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy Rajniss Ferencet, a Magyar Futár egykori főszerkesztőjét a háború után népbíróság elé állították, és - megkezdve a politikai tisztogatást - mint "háborús bűnöst"- kötél általi halálra ítélték, s 1946. március 12-én kivégezték.
A "felszabadított" (majd ezzel egy időben mindjárt meg is szállt) és a kommunizmus hálójának fojtó szorításába került Magyarországon "természetesen" a Magyar Futár egykori előfizetőit és olvasóit is "megkülönböztetett figyelemben részesítették" az új hatalom birtokosai. Hosszú évekig a Magyar Futár egyes számainak puszta birtoklása is kisebb "bűncselekménynek" számított, ezért sokan inkább elégették (mások pincékben, padlásokon rejtegették) azokat. Az elmúlt évtizedek alatt ezeknek a féltve megőrzött példányoknak a lapjai megsárgultak, a rajtuk lévő képek kifakultak, de néhány cikk gondolata - bizony, még mára is időtálló maradt...
Budapest, 2000. augusztus 27.
Józsa Béla


Magyar Futár
(1941. május 29.)
A szokásos bevezető és ígéretekkel megtömött vezércikk nélkül indul el találkozójára az olvasóközönséggel - a Magyar Futár.
Célunk tiszta, irányunk ismeretes, véleményünk szabad és független, elismert korlátunk a törvény, jó csillagunk a magyarság és Magyarország fölött ragyog. Világnézetünk van, erős és határozott, nem is akarunk nagyképű semlegességgel, elvont tudálékosságot és előkelő dolgok-fölöttiséget játszani: benne állunk a küzdelemben, mozgunk együtt a világgal, s bajtársakat ismerünk és ellenségeket a hittel vallott jobboldali politika szolgálatában. Nem akarunk leereszkedni senkihez, mert nincs osztályérzésünk, s egy síkon látjuk a tisztességes dolgozókat.
Az egyenes magyar írást megérti minden gondolkodó magyar ember, s meg is kell találjuk szép egyszerűségben a tudományos tolvajnyelv helyett azt a kifejezési módot, amely összehozza és egyesíti feladataink közös meglátásában az értelmiségi foglalkozású rétegeket, az ipari munkásságot és a föld erős népét.
Múltunk, kultúránk, szabad életünk és együtt formált jövendőnk szeretetében megsemmisülhet az osztályelmélet, ha sem fent, sem lent nem zsákmányolják ki önző célokra azt a nemes, milliókban élő vágyakozást, amely egy új magyar élet gyönyörű és gyötrelmes álmaiból fakadt.
Nem hirdetünk összefogást mindenkivel rostálatlanul, mert ez a hamis bankettszónoklás, ez a kebelreborulós füllentés szolgálta ki a legszemérmetlenebbül a tétlenséget és a reakciót. Csak az egyirányú, egy meggyőződésű emberek foghatnak össze nagy munkára, s csak a világnézeti határokon belül van értelme fegyelmezettséggel, jószándékkal és áldozatkészséggel áthidalni a különbségeket személyek, pártok, szervezetek és alakulatok között. A baloldalon ismerik ezt a törvényt, - csak a jobboldalon kell megtanulni...
Elmondjuk a lelkiismeret és az önvizsgálat forrásaiból táplált véleményünket, de senkit sem akarunk tanítani, vagy éppen művelni. Nagy betegség nálunk az atyai hang, a népművelő leereszkedés és a tudós fölény. Tele van az ország atyákkal, - fiúk nélkül. A sok atya töméntelen ellentmondó lapossága próbálja megnyerni a népet, s marad minden a régiben. És mégis, itt kopogtat a bástyakapukon az új világ, bebocsátást kér a kor szelleme, mégis a megújhodás hite terjed, a társadalmi igazságosság gondolata hódít és a nemzeti eszme diadalmaskodik.
Ezzel az új világnézettel együtt szeretnénk otthon lenni a jobb jövőt váró magyar családokban, falvak és városok, kisebb és nagyobb, szegényebb és szerencsésebb otthonok lakói között. Ennyi a meginduló Magyar Futár programja...


Az új Európa hőseinek titka
(1941. május 29.)
A nagy férfiak világosan és erőteljesen, fanatikus hittel, férfias bátorsággal és ösztönös egyszerűséggel képviselik a korszükségleteket és a mélységekből feltörő vágyakat. Az eszmék, a vezető gondolatok és az életformák, a fejlődés titokzatos törvényének nyomása alatt, időnként országokat és világrészeket megrázkódtató válságba jutnak, s ezekben a kihűlő és újra forrón buzgó korszakokban, csak a nagy vezető személyiségek szerencsés felbukkanása és élre törése mentheti meg a világot a lelketlen számítás, és a vak indulat minden értékét elpusztító küzdelmétől.
Évezredes alapjai vannak az emberi kultúrának! Nem igaz, hogy minden rossz, ami régi, nem igaz, hogy minden jó, ami új és fordítva sem igaz ez a válságba belebódult, korlátolt állásfoglalás; - de a történelem hatalmas tanúságtételével igaz, hogy vannak idők és korok, amikor a múlt, a régi összetételében halált jelent, s amikor a salaktól megtisztított emberi értékeket új rendszerbe kell összefogni, erélyes, gyors, tervszerű alkotásokkal, a fejlődőképes dolgozó népek boldogulására.
Vannak elhanyatló korok, amikor a régi, dicsőséges jelszavak egyszerre csak üresen konganak, s az élet értelmébe és nagyságába vetett hit hulló falevelek módján szétpereg az őszi avarba. A történelmi tél megcsúfítja az emberi kultúra dús lombozatát, s hiába sírják a vének az öncsalás énekét arról, hogy nyár van és áldott, meleg napsütés...
Hiába tolonganak az udvaroncok a mesebeli király körül, s dicsérik hangosan remekbe készült díszruháját, mert előkerül valahonnan a nyíltszemű inasgyerek, aki elkiáltja, hogy nincs is ruha a mesék királyán, s abban a pillanatban mindenki látja az eltitkolt valóságot. Mély bölcsesség szülte a legendákat a hitnek és a látásnak változásairól.
Hősök harcoltak hűséggel a pogány istenekért, a rabszolgaságért, a hűbériség uralmáért, s a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiért. És fejlődött tovább a világ, új hitek forrósága lendítette előre a haladást, új szükségletek gyúrták új létformákba az emberi életet: a pogány hőst felváltotta a keresztény lovag, a rabszolgatartót a várúr, a várurat a bankár és a gyáros; a társadalmi rend átalakult, osztályok születtek új és új formákban, betölteni rendeltetésüket, de minden megmerevedett, megállóit formát és rendet könyörtelenül felváltott a történelmi tavasz.
A nagy emberek hivatása felismerni a múlt menthetetlenségének pillanatát, s előkészíteni új világszemlélettel és életszervező akarattal a jövendőt. Irtózatos felelősség terheli a kor irányát és a végső döntést hozó hősök vállait. A kaland és a történelmi hivatás között keskeny és mély a szakadék, s csak a zseniális ösztön és az ezerszer megvizsgált lelkiismeret óvja a lépést...
És mégis vállalni kell a bukás vagy a dicsőség nagyságát, népek, országok, nemzetek nevében, mert ha már valóban kihűlt a múlt, ha úrra lesz emberek és viszonyok fölött a tanácstalanság, a kétkedés, s a lelketlen veszett harc a koncért, akkor nincs többé lehetőség visszamenekülni a megromlott múltba, s felgyújtani az áldozatosság tüzet a porba hullott bálványok körül, akkor csak előre vezet az út, az új hitek, erők és hűségek új világa felé!...
Európa lelki, gazdasági, politikai és társadalmi életében, már a világháború előtt ott kísértett a történelmi válság a fényben, a ragyogásban, a fegyverkezésben és az osztályharcok földalatti morajában. Az okok és a következmények romboló erejét, - ahogy azt a legnagyobb élő angol író mondotta, - nem a királyi hatalom és a demokrácia összeütközése váltotta ki, hanem az a szégyenteljes tény, hogy a királyi erőt megbénította, s a demokráciát felfalta a plutokrata világhatalom!...
Az arany és a pénz beszélt, rendelkezett, parancsolt, sajtót teremtett és dirigált, ellentmondott az előrelátásnak, az észnek és az erkölcsnek, megcsúfolta a tömegek hitét, lenézte a vágyakat, siralmassá tette életünket, s felverte mély álmából a lázadás szellemét.
A világháborúban a reakciós múlt, a plutokrácia győzött, s a levert nemzetekre rákényszerítette unt és erkölcstelen hatalmát.
A Párizs-környéki békeparancsok szégyenteljes kihirdetése óta, egy negyedévszázados kínlódás és vergődés volt az európai nemzetek élete! Nemcsak határokat diktáltak a győztes demokráciák, hanem reakciós idejétmúlt gazdasági és társadalmi rendet, tőkés kizsákmányolást, tisztességtelen versenyt, népi gyűlölködést, örökös bizonytalanságot, s áldatlan életet a dolgozóknak! Szuronyok hegye védte a védhetetlent, külpolitika segítette a nemzetközi kapitalizmust, álhírek, szervezett bandák rontották a nemzeti pénzrendszerek értékét, s a munka díját elrabolta a spekuláció. Európa feltartóztathatatlanul csúszott lefelé a lejtőn, s csak az általános elszegényedés vámszedői ragaszkodtak görcsösen a versailles-i rendszerhez...
Két hatalmas egyéniségben testesült meg a pusztulás ellen tiltakozó európai akarat; az egyik a győzők, a másik a legyőzöttek táborából indult el a nagy találkozásra, gátat építeni közös akarattal a romlásnak, munkával, nehéz küzdelmekkel, új hittel, új eszmevilággal és hősiességgel. Két alulról jött ember, két egyszerű katona, két megüldözött népvezér, hihetetlen akadályok torlaszain át az élre lendültek, hitet, öntudatot, munkát, szervezetet és jövendőt biztosítani egy kontinentális szabadságharcban Európának.
Csak a régi népmesék és legendák tiszta ragyogásában valószínű Mussolini és Hitler küzdelmes útja a rendteremtő hatalomig...
Milyen könnyű dolog ma a ványadt, utólagos bírálat, a dologtalan fecsegés, vádaskodás, az üresfejű és nagyhangú jóslat, és milyen irgalmatlanul nehéz volt felépíteni jóformán a semmiből és a tanácstalan zűrzavarból a német és az olasz birodalom verhetetlen erejét! Hitler és Mussolini a történelem férfiai és sikerük titkát csak néhány pontban vázolhatjuk távoli korok írói elé, úgy, ahogy azt napjaink nemzeti és népi vágyainak forrásaiból még frissen érezzük:

1. A két nagy népvezér sohasem szakadt el a dolgozó tömegektől, s az államot és a nemzetet osztálytalan egységnek tekintette, a küzdelemben és a győzelemben egyaránt...
2.. Hitler és Mussolini a megtestesült realitást képviselik az eszmék gyakorlati megvalósításában. Világnézetük népi ösztönökben gyökerezik, módszerüket a kor szabja meg, céljuk pedig rendületlen és következetes. Ebben a sajátos szellemi irányzatban egyesül nemzeti és európai hivatásuk.
3.. Bosszú, gyűlölet, egyéni rosszindulat sohasem vezette és hevítette őket. Ezért nem volt nagy áldozata a fasiszta és a nemzetiszocialista forradalomnak, ami Mussolini és Hitler örök dicsősége.
4.. A két európai vezér az állam és a népszervezés első katonája. Korunk a tervszerűen vezetett óriás egységek százada, s Hitler és Mussolini példátlan munkával, népi felvilágosítással építették ki elsőnek a lelki kollektivitásokat, akkor is, amikor a puszta hatalmi szó, már elegendő lett volna a felületes cél elérésére...
5.. Egységben látnak, totális összefüggésben cselekszenek a modern diktátorok! Nincs kényelmes sorrendbe állított, lassú törvényhozás, hogy elavuljon az egyik rész, mire a másik megszületik...
A munka, a hadsereg, a nevelés és a szociális élet frontjain egyszerre, egy időben és szervesen intézkednek.
6.. Előítélet, babona, maradiság, régi kiváltságokat élvező osztályok, rétegek és csoportok befolyása nem zavarhatja meg Hitler és Mussolini céltudatos munkáját. A tervek vonalát nem töri meg a reakciós ellenállás, s a gazdasági, katonai, közigazgatási és szociális kérdések megítélésénél, az önbírálat szilárd keretein belül, életismeret és friss szellem érvényesül.
7.. Hitler és Mussolini mélységesen megbecsülik a technika világot átformáló erőit, s a XX. század egyensúlyát keresik az ember és a gép, a munka és a család, az állami, gazdasági és társadalmi szervezetek egymással megbékülő viszonyában.
8.. Az ifjúság, az új nemzedék a szeme fénye a két vezérnek, nem szónoklatokban, hanem tettekben, a tömegsport, az egészséges élet és nevelés, az emberi életfeltételek és bajtársias érzés csodálatra méltó felvirágoztatásában.
9.. A hősiség és a munka az egyének ranglétráján Hitler és Mussolini birodalmában. Régi címét, rangját megtarthatja mindenki, s kára sincs senkinek a tradíciókból, de senki sem sorol az új világban a régi cím jogán...
10.. Hűség, erkölcsi példa, áldozatosság és fegyelmezettség felülről árad lefelé a vezérekből a tömegekre, s ezért néznek fel tisztelettel és rajongással a kisemberek milliói Hitlerre és Mussolinire...
Így kovácsolódnak belső egységbe, elszakíthatatlan láncba az európai vezérek népei, s minden nemzetnek csak nemes igyekvése lehet a maga földjén, s a maga történelmének és szabadságának szépségében hozzáhajolni az új Európához, Hitler és Mussolini szellemének megbecsülésével...


Összeférhetetlenség!
(1941. május 29.)
Úgy suhog ez a szó a magyar közélet fölött, mint az ostorcsapás. Hiába tagadják igen sokan az összeférhetetlenség fontosságát, hiába enyhítik csitító szavakkal a jelentőségét, mert a sok magyarázkodás csak szélesebbre dagasztja a névtelenül keringő vágyakat, a hallgatás pedig megerősíti azt a jogosan, vagy jogtalanul elterjedt tömeghitet, hogy a kérdés tisztességes rendezését a nagyszámú érdekeltek konok ellenállása úgyis megakadályozza. Ha van igazság ebben a feltüremlő gyanúban, akkor az érdekelteknek igen könnyű a feladatuk, mert a nemzeti közvélemény valóban nem egységes az összeférhetetlenség fogalmának magyarázatában, s a nyilvánvaló szellemi zűrzavar megbénítja és széttördeli a megoldást követelő akaratot. A magyar dolgozók széles rétegei csak azt tudják, érzik, hogy politikai és gazdasági életükben tűrhetetlenül szétterpeszkedett az összeférhetetlenség, de nagyon kevés ember foglalkozik a dolog lényegével, a szállongó állítások tisztázásával, s még kevesebben hajlandók világosan arról beszélni, hogy milyen intézkedések szükségesek a törvényhozásban és a nemzeti életben, a közerkölcsiséget veszélyeztető összeférhetetlenségi állapotok megszüntetésére.
A régi és liberális megszokottság tulajdonképpen csak az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségét emlegeti, s teljesen elhanyagolja az utolsó évtizedek viharos gazdasági fejlődésében felburjánzott, végtelenül bonyolult új összeférhetetlenségeket, amelyeknek erőteljes megszüntetése nélkül, a társadalmi nyugalom helyreállítása nyilvánvaló lehetetlenség. A magasrangú állami nyugdíjasok és általában a törvényhozás munkájától távoleső közéleti férfiak kijárási tevékenységét, és igazgatósági tagságait, minálunk nem sorozzák az összeférhetetlenség fogalma alá, ami kétségtelenül avult, jogászi tévedés csupán, mert az új világ bennünk élő hite szerint csak egyetlen, minden részében összefüggő magyar nemzeti társadalom van, amelyen belül az erkölcsi rendet és a dolgozó magyarság igazságérzetét, sem képviselők, sem felsőházi tagok, sem nyugdíjas tisztviselők, sem közéleti Aladárok nem sérthetik meg!
Összeférhetetlen tehát minden olyan állással, hatalommal, befolyással és összeköttetésekkel rendelkező ember, aki a magyar élet vezető rétegébe került, s kiváltságos helyzetét szaktudásán és felhasznált munkaerején túl, az ország törvényeinek és az íratlan nemzeti erkölcs szabályainak megsértésével, közgazdasági harácsolásra használja fel.
Az igazság és a becsület vágya követeli meg a törvényhozók tiszta életét, az ország önzetlen szolgálatát, a közéleti férfiak példaadó magatartását, különösen a mai nehéz időkben, amikor az elemi csapások és a háborús gazdálkodás a legszegényebbektől is súlyos áldozatokat követelnek.
A 185. számú törvényjavaslat 9 éves szendergése...
Az országgyűlés tagjainak összeférhetetlenségéről 1932. március hó 1. napján került törvényjavaslat a t. Ház elé, amely sürgősség kimondása után, gyorsan megjárta a hivatalos tárgyalás útjait, s a felsőházban történt igen lényeges enyhítések körül támadt vitában jobblétre szenderedett. Az erőviszonyok mértékére gyöngített javaslatból sohasem lett törvény, de az újjáéledt szükségletek szempontjából még ma is érdemes megismerni ennek a benyújtott, és az alsóházi bizottságokban letárgyalt javaslatnak legfőbb intézkedéseit és korszerű indoklását.
A javaslat megállapította már 1932-ben, hogy "az összeférhetetlenségnek ma érvényben lévő szabályozását a közvélemény nem tartja kielégítőnek, mert csak a közélet tisztaságának teljes biztosítása adhat lelki erőt a nemzetnek a rámért megpróbáltatások elviselésére..." Élesen állást foglal az indoklás az olyan törvényhozók ellen, akik a parlamenti tagságuk révén jutnak gazdasági pozíciókba, s bár hangoztatja, hogy a jellemszilárdság, az önzetlenség és a tisztesség a parlament tekintélyének igaz pillérei, de elismeri határozottan, hogy szükséges olyan jogszabály, olyan vezérfonal, amely a többség magatartását és az átlagos erkölcsi színvonalat biztosítja...
Súlyos hiányosságnak minősíti a törvényjavaslat azt a tényt, hogy "a felsőházi tagokra az összeférhetetlenséget még nem szabályozták" és világos formákban megemlékezik az olyan gazdasági összeférhetetlenségekről, amelyek az összes közfunkcionáriusok megítélésének szempontjából teszik szükségessé a fogalom tisztázását. Rendkívül érdekes az összeférhetetlenség fogalmi kibővítésére irányuló törekvés és egyben becsülésre méltó előrelátás, mert 1932-ben még az árnyéka sem vetődött társadalmunkra azoknak a zsidótörvényeknek, amelyek gombamódra termelték az új összeférhetetlenségeket, s a kérdés radikális rendezését elodázhatatlan nemzeti feladattá tették.
Csak szellemi csalással hivatkozhatnak ezek a gyorstalpaló, új közgazdászok a nemzeti diktatúrákra, ahol hivatalnokok és képviselők is részt vehetnek a gazdasági élet irányításában, mert vagy megtartjuk a parlamentáris formát, s akkor a jelenlegi rendszer keretében kell szabályozni az összeférhetetlenséget, vagy áttérünk a tekintélyuralmi formára, s akkor a visszaéléseket az új rendszer létfeltételei teszik lehetetlenné. Csak egyet nem szabad megengedni, azt, hogy a parlamentáris és tekintélyuralmi rendszer lehetőségei és szabályai között az összeférhetetlenek tetszésük szerint válogathassanak az egyéni haszon növelésére...
A rossz tapasztalat és a jószándék küszöbén...
A 185. számú törvényjavaslat a törvényhozás tagjainak közszolgálati, érdekeltségi, közbenjárási és foglalkozási összeférhetetlenségét óhajtotta szabályozni, az összes kizáró okok felsorolásával. A javaslat szerint országgyűlési képviselőt, megbízásának megszűnése után sem lehet egy éven belül közszolgálatra alkalmazni, a miniszter és az államtitkár pedig távozása után öt évig nem helyezkedhetik el olyan vállalatnál, amely minisztériumának ügykörében jogot, kedvezményt kapott, vagy szerződést kötött... Összeférhetetlen az olyan képviselő, aki foglalkozása körében vállalt ügyben vagy díjazásért, mint képviselő felszólal, s ha vállalatnál, amelyben korábban nem működött, az országgyűlési tagság elnyerése után az igazgatóságban, a kormányzótanácsban, a felügyelőbizottságban, vagy az ügyvezetésben javadalmazott megbízást vállal...
Összeférhetetlen a képviselő, ha az államtól vagyoni természetű kedvezményt élvez, ha állami érdekeltségű alapoknál és vállalatoknál helyezkedik el, ha a kormányzati vagy közigazgatási hatóságoknál pénzért eljár és kijár, s ha törvényhozói kötelezettségét egy fél éven át nem teljesíti...
Az országgyűlés tagjai kötelesek minden új állást és megbízatást 15 nap alatt a Ház elnökénél írásban bejelenteni, a cégbíróságok pedig kötelesek az illető Ház elnökével közölni az országgyűlés tagjainak részvénytársasági és szövetkezeti alkalmazásra vonatkozó cégbejegyzést...
Az országgyűlés mindkét Háza tagjainak összeférhetetlenségi ügyeiben új összeférhetetlenségi bíróság intézkedik. Minden teljesjogú magyar állampolgár összeférhetetlenségi bejelentést tehet a törvényhozás bármely tagja ellen. Minden ügyben lehetőleg három hónapon belül ítélkezni kell...
Milyen egyszerű és lényegükben ártatlan, sok megszorítással körülírt intézkedések ezek egy évezredest hivatást érző nemzet törvényhozási erejének biztosítására! És milyen jó lett volna, kilenc évvel ezelőtt túlesni a nagy próbán, hogy ma már csak az észlelt hiányosságokat javíthassuk, s kiterjeszthessük a kialakult bírósági gyakorlat alapján az összeférhetetlenségi tilalmat közéletünk más területeire is.
Az összeférhetetlenség múltja bizony nem bíztató a könnyű megoldás reményeiben. A hanyag országgyűlési tagokra már az 1498. évi törvényünk 800 és 400 forint bírságokat vetett, behajtatlanul... Az 1649. XLIV. t.-c. kizárta az országgyűlésből az ügyvédeket, a harmincadtisztviselőket és a vámszedőket, s az ajándékot elfogadó országgyűlési tagokat a "becstelenség büntetésben rendelte marasztalni..." A kizárások egyszerűen nem sikerültek. Az 1790. évi országgyűlés idején a követek esküt tettek, hogy a nemzet szabadságának kárára semminemű jutalmat, adományt, tisztséget, méltóságot, kitüntetést vagy hivatalt sem az országgyűlés tartama alatt, sem annak elmúlása után el nem fogadnak, hacsak nem az országgyűlés, vagy a küldő vármegye hozzájárulásával...
Ezek a szép napok is elmúltak a címek, rangok és kitüntetések csökkenése nélkül.
Pest megye még 1847-ben megeskette követeit, hogy hat év alatt hivatalt vállalni nem fognak. Erdélyben ez időben öt évre eskették a követeket. 1867-ben Deák Ferenc azt ajánlotta, hogy minden képviselő választassa magát újra, ha valami hivatalt kap. Deák már felvetette a gazdasági összeférhetetlenség gondolatát. Az 1875. évi I. t.-c. megszületését, sok esztendős vita, sürgetés és ígéret előzte meg. Ez az összeférhetetlenségi jogalkotás első nagyszabású törvénye. Jó törvény volt az akkori időben, de nem tartották be. Irányi Dániel már 1876-ban az álláshalmozások és az elszaporodott nyugdíjas tisztviselő-törvényhozók ellen nyújt be határozati javaslatot.
1897-1900. között 130 összeférhetetlenségi bejelentés történt a t. Házban, s ebből 123 eset már gazdasági természetű összeférhetetlenség volt. A bizottság egy esetben sem állapította meg az összeférhetetlenséget! Vasút, bank, malom, gyár szaporodott az országban, virágzott a vállalkozás és a gründolás, s a nagy fellendülés haszonélvezői megvédtek egymást. Keserű, heves támadások után belekerült a törvénykönyvbe az 1901. évi XXFV. t.-c. az összeférhetetlenség új szabályozásáról. Ritka példája volt az új törvény a csavaros kivitelezéseknek, s a végrehajtás enyhesége a világos rendelkezéseket is hatálytalanította. Az 1926. évi XXII. t.-c. - az utolsó idevonatkozó nagyobb törvényalkotás -, a felsőházi tagok összeférhetetlenségének szabályozását külön törvényre bízta...
A külön törvény elmaradt, s az 1932. évi törvényjavaslat indoklása helyesen nevezte a felsőházi tagok összeférhetetlenségének rendezetlenségét jogalkotásunk nagy hiányának...
"Mai jogunk hibái és hiányai tehát megérlelték a kérdést az újabb törvényhozási szabályozásra", - így záródik az 1932. évi, megbukott törvényjavaslat indoklása.
Megkérdezzük 1941-ben, hogy mit érett a kérdés azóta?...
Az összeférhetetlenségi kérdést sürgősen rendezni kell, korszerűen, szigorú megfontoltsággal, kiterjesztve a szükséges intézkedéseket az új jelenségekre és a gazdasági élősdiek új csoportjaira. A történelmi céljaiban megújhodott Magyarország belső szociális rendjét erősíti meg, ha igazságot tesz az összeférhetetlenség összes válfajainak kiirtásával.


Csíkországi fenyvesekben
(1941. május 29.)
A jó Isten nagy-meleg szemekkel mosolyog le újra a székelységre. Örömteli kedvvel hallja, hogy huszonkét év után ismét vidáman cseng a nóta Csíkban, Háromszékben, és Udvarhelyen. Kedves népe, a székely szabad. A maga boldogulására, a saját jókedvére dolgozik újra, az ő birkája járja a havast, s a borvizes székely kocsija megjelent az országutakon baktató lovakkal, s a bakon bóbiskoló-dudorászó borszéki kocsissal.
Megindult a székely élet!...
Marosvásárhelyről indul a székely körvasút, s Szászrégentől már csillogó zöld fenyőkkel borított hegyek közt kanyarog.
Maroshévízen széparcú székely menyecske száll fel a vonatba. Van hely bőven, de nem ül le. Kicsi motyójával odaáll az ablakhoz, a homlokát az üveghez szorítja, s néz kifelé. A fenyvesekre, a völgyekre, és a gilisztányi Marosra.
Csíkországot nézi, mintha soha nem látta volna.
Évek óta nézi. Minden nap. Szeredába jár be munkára.
Szinte imádság a nézése. Szereti az Istent lélekkel, s szívesen imádkozik hozzá. Őt sem hagyja el a Magasságbeli: gyönyörű hazát adott neki; Csíkországot.
S vigyáz rá. Lám, most is visszaadta - ha huszonkét év után is - a havast, a legelőt, az élést. De nem zúgolódik a huszonkét évért sem. Kellett a megpróbáltatás, mert sokat vétkezett, s megérdemelte érte a büntetést. Ez is annak a bizonyossága, hogy törődik vele az Isten. S büszke is erre, kiválasztottnak tudja magát... székelynek.
A vonatkerekek zakatolása, zötyögéssé lassúbbodik. Az eleje már beért a szeredai állomásra. A menyecske még mindig az ablaknál áll, s akkor szólal csak meg, mikor le kell szálljon:
- Ez a mi országunk: Csíkország!...
A többi utas mondja, hogy a menyecske mindennap így utazik Hévízről Szeredára és vissza. Csak néz ki az ablakon, s hallgat. Szeredán pedig zsoltárosan sóhajtja, s büszkén az ötszavas székely imádságot:
- Ez a mi országunk: Csíkország!...
Somlyón sok székely magyarral beszélgettem. Az egyik hetvenkétéves öregember, de olyan egészségben, frissességben, mintha most indulna neki a férfikornak. Kemény, törhetetlen székely koponya: negyvenkilenc éve áll a fejében egy bicskapenge darabja. Már jóformán helye sem látszik a negyvenkilenc év előtti virtuskodásnak.
- Leány miatt verekedtünk össze - meséli. - Szép, takaros székely lány volt, s a bálban nem hagytam mással táncolni. De nem csak nekem tetszett, s így összeakaszkodtunk vagy hárman. Az én fejembe beletört a bicska, de a többi sem vitte el szárazon. Kutyául vérzett a sebem, hát gyorsan be is kötöttem egy fehér kendővel. Szombaton este báloztunk, s kedden már arattam is.
Ragyogó-büszke szemmel beszél az öreg. Hiszem is, nem is, de a körénk gyűlt néhány öreg bólogat, s bizonygatja, hogy úgy volt. Igaz lehet.
- Négy évre rá kerültem be Szeredába orvoshoz - folytatja az öreg. - A fogam fájt. Ritkán van szükségünk orvosra, s ilyenkor mindent elpanaszolunk neki. Én is elmondtam a bicskázást. Megnézte a fejemet, s kitapogatta a bicska helyét. Úgy látszik nagyobb baj nem lehetett, mert csak bólintott rá egyet, s úgy hagyta. Negyvenkilenc évig nem is volt vele semmi bajom.
Bámulom a keménykoponyájú öreget. Az élénk-fiatal szemét, havas-ősz haját, s a munkától kérges kezét, ahogy magyaráz. Huncutfélén el is mosolyodik, mikor látja csodálkozó szemünket, s nagy ravaszul hozzáteszi:
- Még jó is, hogy az a bicska a fejemben maradt. Mindenkinél biztosabban tudom, hogy mikor lesz eső és mikorra várhatunk fagyot. Időváltozáskor belesajdul egy kicsit a jelzés...
A vigasságos kedvért kedveli az Isten a székelyeket, s ezért nem pusztulhat el soha a nép. A földjét mindennél jobban szereti, mint az a bőszoknyás fehérarcú menyecske a vonatablakban, s erőt semmi hatalom nem vesz rajta, mert a koponyája még a kőnél is keményebb.


Világok harca és békéje
(1941. június 5.)
Félévvel az európai háború kitörése előtt, az amerikai Clarence K. Streit könyve - az Union Now - példátlan sikert aratott Angliában és az Egyesült Államokban, s 1939 végéig már hat új kiadásban lelkesítette, izgatta az angolszász közvéleményt.
Az angol és francia hadüzenet, s az első csalóka győzelmi láz valóságos politikai bibliát varázsolt Streit könyvének eleven lapjaira, s dicshimnuszok zengték a népszerű író dicséretét.
Clarence K. Streit a megszokott amerikai hévvel szállott síkra az emberi egyenlőség gondolatáért, s ennek a szánalmasan kisemmizett nagy eszmének jegyében azt ajánlotta, hogy azonnal fel kell állítani a világkormányt a rohanó válság megállítására és az emberiség ésszerű, becsületes vezetésére. Hányszor kísértett már Plató óta ez a kézenfekvőnek és megvalósíthatónak hitt gondolat? Az összes nagy vallásrendszerek, az emberi élet törvényeit kutató bölcselők és tudósok a hit és az értelem mélységeiben melengették ezt a varázsszert, a háborúk a gyűlölet és a töméntelen szenvedés orvosságát, anélkül, hogy hatásosan adagolni tudták volna a hatalmat birtokló kortársaknak...
Feltámadt talán újra a tiszta, ősi hit, s a felülkerekedő emberséges ösztönök népszerűsítették Streit könyvét? Megtörténik sokszor, hogy egyes írásművek sikerét nem értjük meg, s ilyenkor valóban az történik, hogy a tömegek lelkében szunnyadó, kialakulatlan, tompán és fájón érzett igazságot valaki rikító világossággal kifejezi, s a megoldást kereső emberek elé tárja. Az amerikai Streit nem művelt ilyen szép csodát, Streit úr csak összekötötte az erkölcstelent a hasznossal, a rablási vágyakat a megfojtogatott igazságérzettel, s ebből a torz egyvelegből kisajtolta a népszerűséget és a hasznot.
Streit úr megállapította, hogy egyrészt Anglia hatalmát komoly erők fenyegetik, másrészt, hogy Amerika külkereskedelme négy esztendő alatt 1.820.000.000 dollárról 580.000.000 dollárra csökkent, tehát nyilvánvaló, hogy sürgősen cselekedni kell az emberi jogegyenlőség alapján. S mi a jogalap? Az, hogy életjoga csak demokrata államoknak van, s következésképpen a világkormányzat áldásaiban csak a demokraták részesülhetnek... Meg kell tehát teremteni azonnal az atlanti demokráciák szövetségét, amelybe azonban, további rendelkezésig csak a következő államok léphetnek be: l. Az Amerikai Egyesült Államok, 2. Anglia, 3. Kanada, 4. Ausztrália, 5. Új-Zéland, 6. Dél-Afrika, 7. Írország, 8. Francia köztársaság, 9. Belgium, 10. Hollandia, 11. Svájc, 12. Dánia, 13. Norvégia, 14. Svédország, és 15. Finnország. Csak ezek az igazi demokráciák - hangoztatja Streit -, csak ezek érdemlik meg, hogy az államközi világkormányt megalapítsák. A taglétszám 300.000.000 polgár lenne, szerencsés felosztásban Európa földjén és túl a tengeren. A naivan lelkes amerikai író dicsekedve tudatja olvasóival, hogy a felsorolt demokráciákat uralja a fél világ, mert ők kormányozzák együttesen az emberiség felét, ők az igazi urai az óceánoknak, ők tartják kezükben az ipar és a kereskedelem kétharmad részét vagy ennél is nagyobb hányadát, övék teljes egészében a nikkel, a gumi és az automobilgyártás (így tudjuk meg, hogy Finnország miért került a nagyok közé a nikkeldemokráciában), övék az arany, a tőke, a pénz, s ha villámgyorsan összeállnak a világkormány jogara alatt, övék lesz a legnagyobb fegyveres erő is, Németország, Olaszország, és Japán jogtalan igényeinek féken tartására...
A demokráciák szelleméből következnék, hogy a szent és sérthetetlen egyén, a polgár, a letelepedési demokráciától függetlenül, közvetlen jogi viszonyba lépne a világkormánnyal, ami rövidesen és igazul a beteljesült zsidó álmot, az ígéret földjét és a tartós uralmat jelentené Izrael fiainak. Hát hogyne lelkesedtek volna Streit mindent ígérő könyvéért?
Sokat forgattam az utóbbi időben ezt a könyvet, mert megdöbbentett az alávalósága és a sikere, mint kultúrjelenség. Hát lehetséges az, hogy az ilyen nyers, brutális hatalmi gründolást, a milliomos államok trösztösítését, s a szegényebb nemzetek kizárását a világ javaiból, ilyen ordító szemérmetlenséggel lehessen hirdetni a jogegyenlőség rongyos köpenyébe burkoltan? Lehetséges az, hogy a gazdagok akarnak többet és zúgó tapsok között ki is kiáltják az atlanti demokrácia tervét a fórumon?...
Svájcnak nincs tengere, de azért atlanti, Németországnak és Olaszországnak van, de ők nem atlantiak! A délamerikai államok kimaradnak a játékból, a gyarmatok óriás világa a kormányzott, elhanyagolható tényezők sorába süllyed, a sárga birodalmak nem is léteznek csak a kereskedelmi statisztikában, Spanyolország nincs, Kelet-Európa nem is volt, Oroszország nem érdekes, s majd később - ha már betörtek - egyes államok még felvehetők a világkormányzati szövetségbe, tovább gyengíteni az úgynevezett diktatúrákat. S ez az őrültség térképre került, hogy szemlélődjék a polgár szívelzsírosodási gyönyörökkel.
Mit szólhattak a tengelyhatalmak a vezető demokráciák egyesítésének tervezetéhez? Amikor megjelent a könyv, még béke volt és könnyű lett volna józan és nemes nagylelkűséggel megkímélni a világot a háború borzalmaitól! A vezető demokráciák azonban mákszemnyit sem engedtek, s a félrevezetett közvélemény Streit úr könyvében vélte felfedezni a kiáltó igazságtalanságok gyógyszerét.
Az északamerikai Egyesült Államok sajtójában most újra feléledt Clarence Streit elmélete, a német fegyverekkel módosított keretek között. Az Atlanti-óceán a varázsige, Roosevelt Izland és Grönland sérthetetlenségét hangoztatja, s az atlanti járőrszolgálatot erősíti, mintha egyelőre ráborult volna a jótékony feledés homálya a Csendes-óceánra, amelyben Amerika keze sok ezer mérföldön át a Fülöp-szigetekig ér el - fegyveresen... Ha az Atlanti-óceánon is ilyen messzire előrenyúlna Amerika, akkor egész Európa és Oroszország az afganisztáni határig az övé volna, ami nemcsak nyilvánvaló képtelenség, hanem bizonysága annak is, hogy jogtalan dolog folytonosan a nyugati féltekéről beszélni és állandóan a keleti féltekéről álmodozni.
A Csendes-óceán életterének igazságtalan elrendezése, a jelenkori történelem nagy feszítő ereje, s a háborús megütközések forrása. Ha nem is lenne európai háború, ha béke uralkodnék az Atlanti-óceánon, akkor is megmaradna nyugtalanító, fájó kérdésnek az óriás szigetvilág sorsa a kínai partvidék és Ausztrália között. Németország és Japán életfeltételei kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz, azzal a különbséggel, hogy Japánnak az Egyesült Államok az Angliája...
A holland nyugatindiai gyarmatokon 67 millió ember fölött uralkodik a 8 milliónyi holland nép - Európából. Amszterdam és Batávia között 16.000 kilométer a tengeri út, Batávia és Tokió között azonban 5.900 kilométer a távolság. Valószínű, hogy az Egyesült Államok tőkéseinek és ipari mágnásainak tekintélyes részét, elsősorban a dúsgazdag és még mindig kihasználatlan holland gyarmatok kérdése érdekli az európai háború folyamán feltáruló lehetőségekkel kapcsolatban...
A japán külügyminiszter legutóbbi nyilatkozatából az olvasható ki, hogy az Egyesült Államok beavatkozása esetén, az amerikai hajóhad nem juthat át Európa legyőzésére az Atlanti-óceánra, s nem egyesülhet teljes erejével az angol flottával, mert lesz éppen elég dolga Amerika másik felén, - a Csendes-óceánon. A "két-óceán flotta", a régi amerikai terv még ma is papíron szunnyad, s a gigantikus tervek szerint is csak 1947-ben vehetné fel a harcot egyszerre a két óceánon.
Amerika keveset nyerhet és rengeteget veszíthet az európai háborúba való beavatkozással, s ha mégis beavatkozik, olyan reakciós erőket, olyan irányzatokat támogat, s olyan imperialista célokat követ, amelyek nem győzhetnek az emberi fejlődés és a minimális igazságosság barbár elpusztítása nélkül. Amerikának nem lehet tartós, komoly érdeke a világ nyersanyagának és életterének monopolisztikus felosztása olyan népek társaságában, amelyek nem is tudják kihasználni, s a világgazdasági vérkeringésbe bevezetni a reájuk bízott javakat. Amerika nem keresheti a maga kereskedelmi és pénzügyi boldogulását az Atlanti-óceán partvidékén, mert otthon, a saját földjén több és dúsabb mértékben jutott hozzá a földi javakhoz, mint azok a népek, amelyek egységbe foghatják Európát, Ázsiát, és Afrikát.
Európa, Ázsia, és Afrika ügyeibe a legelemibb osztó igazság érdekében nem avatkozhat be Amerika! Európában négyzetkilométerenként 45,6; Ázsiában 28,3; Amerikában 6,3 és Ausztráliában 1,2 emberi élet eltartásáról kell gondoskodni. A világkormányzatból kizárt Németország területén négyzetkilométerenként 134,5; Olaszországban 140,5; Japánban 150 és az Egyesült Államokban 15 lélek él, s enyhe ráadásnak az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa, ásványi anyagokban és dús termőföldekben.
Japán 882.073 négyzetkilométeres anyaföldjéből csak 60.000 négyzetkilométer művelhető, tehát minden bevetett négyzetkilométer 1167 emberi lényt kell eltartson. Csoda, ha Japánt izgatja az üres Ausztrália, vagy a közelebb fekvő Fülöp-szigetek, ahol a 2241 lakott sziget alig kisebb együtt, mint Japán, s csak 14 millió ember lakja?
Az angol birodalom 1804-1911 között 26,8 millió négyzetkilométerrel gyarapodott - naponként 688 négyzetkilométerrel -, s mai területe 35 millió négyzetkilométer. Mire való volt a világháborús zsákmányolás? Miért zárhatnak ki keresztény, vagy inkább demokrata hatalmak sok milliónyi fehér embert a gyarmati munka lehetőségeiből, amikor csökkenő népességükkel nem tudnak építeni, teremteni, alkotni, az Isten és az ember dicsőségére?! Miért foglalják le a nyersanyagforrásokat a dolgozni vágyó népek elől?
Ezek a békének és a háborúnak az igazi kérdései. A sok cifra jelszó alatt meghúzódó érdek, az emberiesség ájtatos megtagadása, a plutokrácia önzése, a demokrácia félelmetes belső hazugsága rontja és zülleszti le az emberi társadalmakat, s ezek a sötét hatalmak szemforgató kultúrszolgákat szerződtetnek a maguk védelmére, szavalni a békéről és az emberszeretetről, amikor már az erős fiatal nemzetek végső eszköznek a sok süket panasz után a fegyverhez nyúlnak.
Egy pillantás a keleti földgömbrészre elegendő megérteni azt, hogy van Eurázsia és Eurafrika! Európa, Ázsia, és Afrika összetartoznak, s ezen az óriási területen nem a tengerpartokról kell parancsszóval uralkodni hanem bent a mélységekben kell előretolni a munka, a közlekedés, a kincsfeltárás és földművelés szárazföldi arcvonalait! Utak, vasutak, bányatelepek, iparvállalatok, termőföldek, városok, községek, hajójáratok, légi kikötők, templomok és iskolák épülhetnek az elhanyagolt területekre, ha szabad lesz egyszer a munka az imperialista és gyarmati sorompók mögött.
Amerikának is van ehhez hasonló nagy feladata, - az amerikai kontinensen, ahol egyelőre csak a dollárpolitika uralkodik. A pánamerikai tervgazdálkodásnak még nyoma sincs, a munkamegosztás töretlen és Clarence Streit úr intellektuális barátaival egyetemben remek könyveket írhatnak az Egyesült Államok hazai feladatairól. Amíg arról vitatkoznak Amerikában, hogy hol keresztezi az Atlanti-óceánban az angol blokád vonala az amerikai érdekek mesterséges vonalát, addig az Egyesült Államok nélkül kell megpróbálni, - békét kovácsolni a háborúból...


Szovjet-Oroszország
(1941. június 25.)
Nincs semmi túlzás abban az állításban, hogy az orosz határ 3000 kilométeres vonalán a világtörténelem legnagyobb háborúja indult meg, kimérni évszázadokra vérrel és vassal az emberi kultúra keresztútjait. Régi érzésünk, hogy az 1939-ben kirobbant fegyveres európai mérkőzés a hatalmi és a társadalmi viszonyok egyetlen körét sem hagyja érintetlenül. A szörnyű tusakodásban felszakadnak az emberiség fájó sebei. Minden baj, ellentét és feszültség a felszínre tör, s a gondosan rejtegetett válságok is a háború örvényébe sodródnak. Négy égtáj felé, öt világrészen át rohan, terjed a láz, belemar az idegekbe, birodalmak, országok, népek és rendszerek szervezetét tépi, szaggatja tomboló erővel, s csak a visszatérő egészségben pihen majd el, ha az emberiség a nagy próba tüzében igazságait hozzákovácsolja korunk törvényeihez...
Évszázadok is csak nagy néha termelnek ilyen mélyreható átformálódást! Megingott a szilárdnak vélt talaj, régi tartóoszlopok zuhannak a mélybe, új erők boltozata épül, távoli lesz a közelmúlt, modernnek mondott eszmék szétporladnak, reakció lesz a múlt üldözéséből, s az új gondolatok rabszolgái fellázadnak a jelen ellen. Egyensúlyra törekszik az intézményekbe épített sokféle szélsőség, s az alkalmazkodás és kiegyenlítődés szabályait a hadak útján írják a seregek. A katona lett a béke utolsó reménye és a békeszólam a háború bujtogatója... Életet veszt, aki csak élni akar, s halhatatlanság lesz a jutalma a halálra szánt nemzeteknek!
Vagy így, vagy úgy: - de ideje érkezett a választásnak és a döntésnek. Egy a válság és csak egy lehet a megoldás. Erre a végszükségre a villám fényét sugározta rá - az orosz-német háború.
Szovjet-Oroszország... Nem tudok megmenekülni ezekben a lélegzetet elállító napokban az egyéni emlékektől és benyomásoktól. Ott éltem hosszú évekig. Látom ma is a forradalmat, szikrázó fehér haván Szibériának, hullámain a Volga vizének, a végtelen déli síkokon, Szentpétervár és Moszkva utcáin, kínai, mongol, tatár és szőkén-orosz arcokon, 12.000 kilométeres vak bujdosás, szökés, fáradt és reménytelen csatangolás soha el nem felejthető, igaz filmjén át. A halottak tízezreit láttam, s százezrek leírhatatlan szenvedését, járványok, betegségek barbár pusztítását, kóborló árvák ártatlan falkáját, ellenforradalmárok kivégzését, orosz muzsikok alázatos és utolsó lebomlását az ikon előtt, grófok, hercegek, kormányzók, milliomosok, s burzsujnak elkeresztelt szegény emberek összeomlását a vörös viharban...
Voltam munkás, kényszersírásó, szökevény, bujdosó tisztek barátja, s halálra ítélt rab két keserves esztendeig, hősök és rablógyilkosok fantasztikus társaságában, megismerni akaratlanul, s betegre gyötört testtel és lélekkel az élet, a történelem minden magasságát és pokoli mélységét.
Nem könyvből tanultam az orosz kommunizmust, s nem vezetett gyűlölet soha a megellenzésében. Mérhetetlenül pazarlónak ítéltem meg az egész rendszert: pazarlásnak a vérrel, a tudással, a szeretettel, a közös emberi vagyonnal, s mindennel, ami a kultúrát hordozza. Nem volt forradalom, csak lázadás az orosz kommunizmus, s ezt a kezdeti gyöngeséget méregnek hordozta magában még akkor is, amikor leküzdeni komolyan megpróbálta. Az orosz nép ősi jószíve, álmodozó, barátságos hajlama, s puhaságokba ágyazott idegrendszere megkísérelte sokszor Marx ridegen zsidó dogmáját, s a ráépített rendszert hozzá szelídíteni az orosz élethez -, sikertelenül... A nagy birodalom új urai végzetes veszedelmet sejtettek minden kis engedményben, s uralmuk sohasem szilárdult meg annyira, hogy fölényes bizakodással nagylelkűek lehessenek. A természetellenes elvi alapokon gombamódra épültek fel a nemzetközi és az orosz állami szervezetek, s amikor már túlságosra feszült a belső ellentét, beállították az államügyészségi kaszást a fejek szabványos megrövidítésére...
A rendszeresen visszatérő "tisztogatások"-ért Szovjet-Oroszország politikai és gazdasági szerkezetének összecsiszolhatatlan, de mindenáron egybetartott alkatrészei felelősek. Amikor az orosz kommunizmus áttért - még Lenin uralma alatt - az új ökonómiai kurzusra, a propagandaiskolát végzett kommunisták ezreit kellett becsukatni, mert azt szavalták, ami hivatalosan tegnap volt igaz...
Nem könnyű dolog a gyors átállás, az állam süllyedő hajójának egyik oldaláról a másikra. Hol a Komintern győz - a III. Internacionálé -, hol a központi orosz állameszme. Egyszer a nemzetközi forradalom, máskor a "szovjet hazafiság" kerekedik felül, s a változás áldozatokat követel. Az emberanyagból telik az áldozatra. Milliók barbár elvesztegetésén túl, egy félelmetes és egyedülálló biológiai forradalomban, az orosz birodalom népe 1914 és 1940 között 120 millióról közel 180 millióra szaporodott! Ez a biológiai áradat önmagában elegendő szétrepeszteni a merev és hajlíthatatlan szovjet formát.
Az új világot kereső európai népek őszinte megértéssel fogadták a háború elején a német-orosz megnemtámadási szerződés hírét, s az általános öröm és nyugalom mély lelki forrásokból táplálkozott. Megvolt a hajlandóság a kommunizmus közelmúltjának tökéletes elfeledésére és a széles világnézeti szakadékok áthidalására, abban a reményben, hogy Szovjet-Oroszország feloldja önszántából belső ellentmondásait, s a szociális haladás közös szándékában bajtársi viszonyt épít ki a tengelyhatalmak felé.
Németország népe bámulatra méltó fegyelmezettséggel követte vezérét a megbékülés útján, s személyi tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a viselkedésében nyoma sem volt a hamisságnak és a nyers célszerűségnek. Őszinte békevágy hatotta át a tömegeket, s az értelmiség a választott út kiszélesedését remélte. Oroszország nagyot nyert elhatározásával: a környező európai népek elfogadták a kiegyezés gondolatát, s a közvetlenebb érintkezés gyakorlati eredményekkel biztatta az úttörőket.
Arra senki sem gondolt természetesen, hogy Oroszország megáll az önként választott úton, vagy éppen lekanyarodik róla! A jóakaratot az az érzés szülte, hogy lassan bár, de következetesen elmélyül a viszony az orosz Tanácsköztársaság és a tengelyhatalmak között, s 22 hónap alatt véglegesen tisztázódik az a kérdés, hogy melyik oldalon áll a Szovjet-Oroszország, s kit nem támad meg, - a legkedvezőbb körülmények halmozódása esetén sem!
Reális, józan orosz államférfiak nem gondolhatták komolyan azt, hogy Németország átadja Lengyelország felét, elnézi keserűen Finnország megtámadását, a román területek megszerzését, szabadjára enged új orosz területi követeléseket, s mindezekre ráadásul még megengedi, hogy Oroszország a legkisebb elkötelezettség nélkül, a határokon összegyűjtött óriási hadsereggel várja a hadikocka perdülését és esetleg a távoli harcokban elfoglalt német birodalom megtámadását!...
A történelmi igazság az, hogy az élet-halál harc idején, a tengelyhatalmak és Oroszország viszonyát nem lehetett megrögzíteni ott, ahol az oroszok megállottak. Ha semmi jele sem lett volna a szovjet hajladozó szándékainak, akkor is elkerülhetetlen lett volna a szovjet döntés, vagy Németország mellett, vagy ellene, mert a német hadvezetőség nem kockáztathatta meg a teljes német ütőerőt latba vető támadásokat, -ismeretlen tényezőkkel a háta mögött... Németország röviden közzéteszi az orosz ellenséges beavatkozások okmánytárát, de minden bizonyíték nélkül is tarthatatlan volt a helyzet, mert Oroszország holtponton akart sokat nyerni a háború derekán, s még többet bárkitől, a háború végefelé...
A tengelyhatalmak hiába remélték a jogos kételyek egyszerű és határozott eloszlatását. Oroszországban nyilvánvalóan újra a régi kétarcúság viaskodott egymással: a világforradalom és az orosz birodalmi érdek reménytelenül csatáztak a színfalak mögött a politikai összeesküvésekben, a világnézeti áramlatokban és a személyi küzdelmekben, s az eredmény kifelé a tétlenség volt és a kétfelé ágazó titkos ígérgetés. Hasonló helyzetben Oroszország csak úgy cselekedhetett volna, mint most Németország! Ebben a tényben rejlik a szovjet diplomácia igazságos bírálata.
Mit remélhet az orosz-szovjet ettől a háborútól, amelyet olyan könnyen elkerülhetett volna? Oroszország minden részén a dolgozók milliói búcsúznak családjaiktól. Az orosz repülőgépek sűrű rajokban szállnak a határ felé, habár már a földön is zavar van itt-ott, sokszor a motorral, s még több lesz a levegőben... A zsidóság öröme határtalan. A lengyel és ukrán telepeken, s a meghagyott gettókban valóságos nemzeti ünnep a háború kezdete, de az ilyen önös boldogság nem tart sokáig. A kolhoz-gazdaságokból bevonul a paraszt, s otthon marad a traktornál az asszony, a gyerek és a rekviráló osztag. Oroszország nemzeti termelésének hatalmas hányadát ölte a hadseregbe, s az utolsó évet bőven kihasználta a hiányok pótlására. Ha szükséges és ha idő is marad, Oroszország 12 millió katonát rendelhet a vörös zászlók alá; 4.000-5.000 harckocsival és ugyanannyi repülőgéppel indulhat támadásra, de a megszédítő számokat lecsökkenti a minőség és az utánpótlás oroszországi nehézsége.
A közlekedési viszonyok, a gyári termelés szétszórtsága és hiányosságai, a közismert szervezetlenség és az orosz nép szociális helyzete együttesen gyöngítik a szovjet harci gépezetét, s a napóleoni példa ma már helytelen, mert az orosz hadviselés legfontosabb nyersanyagforrásai és gyártelepei az ellenség légi hatósugarának közelségében zsúfolódnak össze.
A gyors orosz eredmény Németország ellen, még gondolatnak is képtelenség, az elhúzódó háború pedig összetöri a szovjet-gazdálkodás agyaglábait, s felriasztja a mai Oroszország rémét, - a nemzetiségi kérdést! Gyönge számítással 35 millió ukrán, 17 millió török, 6 millió fehérorosz, 4 millió finn, 2 millió georgiai, másfélmillió örmény és német, s milliós törzsei a kaukázusi, a hindu, a mongol, a tatár, s nem utolsó sorban a román népnek, lefojtott öntudattal várják a nagy lehetőséget a felszabaduláshoz. Ezek a nemzetiségi tengerek nem olvadtak fel a szovjetben, s úgy otthon, mint külső emigrációkban évtizedes harcot hullámoznak az orosz partok ellen. Mongólia felől Dzsingisz kán emlékét ébresztgetik a Bajkál-tó partjáig, s az ukrán-fehérorosz nemzeti törekvéseket a Kaszpi-tenger határolja. A III. Internacionálé gyönge fuvallat lesz a népi és nemzeti ébredés viharában...
És mégis a III. Internacionálé győzött, - Oroszország veszedelme, átka, a keresztény kultúra halálos ellensége, milliónyi élet kegyetlen elrablója! Ki láthat be az orosz intrikák és összeesküvések kuszáit szövevényeibe? Ki tudja megmondani, hogy a világforradalom lángját kik élesztgetik Moszkvában? Csak annyit tudunk, hogy a nagy döntések napjaiban mindig egy maroknyi zsidó és egyéb idegen érdek hálóját húzogató titokzatos banda intézi kedve szerint a szerencsétlen orosz nép ügyeit, s vezeti a biztos romlásba a kincseiben és népében gazdag birodalmat.
A német és olasz nacionalizmus ellen megindított féktelen propagandát, a plakátok, röpiratok, füzetek, s jelmondatok irányított terjesztését az orosz kormány sohasem tudta megakadályozni, tehát képtelen volt ünnepélyes ígéretét betartani! Diplomaták és politikusok hiába ígértek bármit - talán a józan ész komolyságával -, mert a hátuk mögött felcsapott állandóan a felelőtlenül meggyullasztott vörös tűz a III. Internacionálé környékén. Emigránsok, zsidók, megvett ügynökök, s a pánszláv gondolat félőrültjei szövetkeztek rejtett uralomra Marx miazmás, héber dogmái mögött, s jaj volt annak, aki szembeszállott ezekkel a politikai szegénylegényekkel.
Ez az összetanult társaság teremtette meg az orosz parasztságból a világ legnagyobb fegyenctelepét, nem a forradalom kezdetén, hanem 1926-1936 között, amikor 30 millió holtra szenvedtetett lelket tereltek be a kollektív farm rablógazdálkodásába! Nyolc millió parasztgazdaságot szüntettek meg, hogy elszámolatlanul vehessék el a föld népétől keservesen megszolgált terményeit.
S mi volt az eredménye az embertelen szenvedéseknek? A nagy arányok megszédítik a laikusokat, de a színtiszta igazság az, hogy fejkvóta arányában - ami az egyetlen helyes összehasonlítási alap -, Oroszországban van a legkevesebb vasútvonal, kövezett út, ló, elektromosság, automobil, lakható épület, vas, acél, szén és szövet! Az orosz papírgyártás fejenként 4 kg, Németországban 47 kilogramm!... Az orosz mezőgazdaság holdanként negyed annyit sem termel, mint a német gazda, soványabb földön.
Megváltónak fogja üdvözölni az orosz nép azt a hódítót, aki kiszabadítja őt a kolhozokból, s visszaállítja a szabad parasztság rendjét az állami traktoroknak bérbeadott dús síkságokon!
A világháború folyamán 1917. április 9-én Lenin és társai aláírtak egy megegyezést, Németországon keresztül történő hazaszállításukra. Ezen a napon született meg a mai Oroszország, amelynek megszűnését a történelem nagy valószínűséggel 1941. június 22-re dátumozza... Fölösleges dolog a második világháború végkimenetelét jósolgatni, mert Szovjet-Oroszország jelenlegi formájában és uralmi rendszerében nem érheti meg a békekötést.
A büszkén hangoztatott proletár-bölcselet erkölcsi halála lenne az angolszász demokráciákkal való szövetkezés, s a tűz és a víz találkozásából a leglelkesebb barátkozással sem kerülhet ki győztesen az orosz tanácsköztársaság.
A szovjet politikai és katonai vezetősége sem lehet egységes a tengelyhatalmakkal szemben elfoglalt álláspontban, s bizonyára sokan vannak magas végrehajtó helyeken olyan személyiségek, akik helyesnek és egyedül célravezetőnek tartották az őszinte és fenntartás nélküli tengelybarátságot. Éppen ezért, az orosz belpolitikában nagy meglepetésre is számíthatunk. Még felülkerekedhetik az az irányzat, amely a józan szociális haladás kívánságában és megsegítésében látja a jövendőt, s nem a zsidó nemzetköziség nagy játszmájában. Annyi bizonyos, hogy Oroszország nem engedte volna idáig fajulni az ellentéteket, ha nem gyötörné a belső válság, s ha a legfőbb vezetőség szilárdan ura lenne a helyzetnek. A világ ámulva értesül a hónapok óta tartó diplomáciai küzdelmekről, s dermedten figyeli a gigantikus csatát. Az orosz nép megmarad, s tovább küzd a népek sorában, de a szovjet elmerül belső ellentmondásainak feneketlen, zavaros vizében. A történelem logikája így követeli...


Semmelweis omladozó háza
(1941. június 25.)
Sem születésének, sem halálának nincs centenáriuma! Egy rövid, méltatlan hír dobta fel most a nevét: Semmelweis Ignácnak, az anyák megmentőjének szülőházát lebontják, mert összeomlással fenyeget!
Apród utca l.
A szépséges Várhegy alatt, a széles Duna felett rövid, szürke utcácska. Ha belépünk az Ybl Miklós tér zöld fái alól, pillanatra külvárosra kell gondolnunk az l. számú ház előtt. Üresen ásító kirakatok, hámló vakolat, hiányos, hályogosan szürke ablakok, gödrös, süllyedt kapubejárat és a kopott falon aranybetűs tábla: ebben a házban született Semmelweis Ignác, 1818. július 1-én.
A göröngyös udvart, a meztelen, sötét falakat még a besurranó júniusi nap aranysugárzása sem tudja megszépíteni, a száradó fehérneműk vakító foltjai sem enyhítik. Szomorúan kopott, elhanyagolt, érezhetően halálraítélt ez a ház.
Pedig száz gyermek lakik benne!
Játékuktól, vidámságuktól hangos az udvar. Egy pufók, barnahajú legényke macskával játszik a fal tövében.
- Tudod-e, hogy miről híres ez a ház? - kérdezem kíváncsian.
Úgy néz rám mintha messziről jöttem volna, némi sajnálkozás van a tekintetében, majd visszautasítása annak a feltevésnek, hogy nem tud még olvasni.
- Persze, hogy tudom, - vágja ki büszkén - itt született Semmelweis. Más is tudhatja, ha van szeme!
- És azt tudod, hogy miről híres Semmelweis?
- Valami orvos volt, - von vállat elgondolkozva és a macskával törődik, rám se néz többé.
Nem tudja, hogyan is tudhatná, hogy innen indult el egy szikár, oldalszakállas magyar fiatalember - a bécsi szülészeti klinika felé! Itt sóhajtott elsőt az az élet, amely az anyák életéért áldozott fel sok-sok éjszakát, itt játszott az a gyermek - mint most ez a sok másik -, aki úgy járt később a homályos kórtermek láztól vergődő betegei között, mint a megszállott, egy kísérletet üldözve, amelynek csontkeze éppen a vajúdó anyák felé nyúlt ki.
Igen, szomorú ez a ház, de nem azért, mert "Valakinek" a szülőháza és ilyen elhanyagolt, hanem azért, hogy egyáltalában létezhetik ilyen és laknak benne. Huszonöt család otthona jelenleg és ablakai csak itt-ott épek, s a vízvezeték az udvaron van, onnan hordja otthonába mindenki a vizet, még téglái is hiányosak a hulló vakolat alatt.
- De olcsó, kérem, - mondja a házfelügyelő - egy-egy lakás mindössze hat pengő havonta.
Többet igazán nem is ér! Csak lehajolva járhatok az udvaron, a kifeszített ruhaszárító kötelek alatt, lábam botladozik a hiányos macskaköveken és a sötét lépcsőházban nyirkos, dohos levegő borzongat meg.
- Kik lakhatnak itt? - kíváncsiskodom és megnézem a lakók névsorát.
Géplakatos, mosónő, gyári munkás, takarítónő, cigány... szegényemberek! Kenyér után futkosnak, gyerekeket tartanak és nevelnek verítékezve, megalkusznak tehát a lakással, mert olcsó, mindössze hat pengő havonta!
A szoba, ahol a születés segítője született:
A keskeny lépcsőn felmászom az első emeletre és bekopogok az egyes számú lakás ajtaján.
Középkorú, kedvesarcú asszony nyit ajtót, nyilván főzött éppen, ruhája ujja felgyűrve, arca kifényesedve, a tűzhely felől rántás szaga árad.
- Ebben a lakásban született Semmelweis? - kérdezem tőle.
Büszkén néz rám, mintha egyéni dicsősége volna ez a tény és meggyőzően bólogat.
- Itt, éppen itt, kérem, tessék csak megnézni.
Két kis szoba, viszonylagosan rendben és tisztán tartott otthon. Némileg foltos mennyezet az egyik ágy felett.
- Talán éppen ez az a hely, - gondolom kissé összeszoruló torokkal és fölnézek.
Mintha csak a sorsát jelölte volna ez a környezet, ha már akkor is ilyen volt! Szűk, klinikai szoba jutott neki Bécsben, amelynek kemény ágyán éjszakákon át álmatlanul, fáradtan, tépett idegekkel bámulta a foltos mennyezetet. Azon töprengett, hogyan tudná megfejteni a titokzatos rejtélyt, amely a klinika két különböző osztályán tárult eléje. A gyakorló szülészeti osztály és a bábaképző egy épületben, egyazon benyílóból kiindulva, közös mosdóval, konyhával, ugyanolyan betegekkel: polgárasszonyok, napszámosok, cselédek... és amíg a bábaképzőnek csak száz halottja van évente, addig az ő osztályának négyszáz!
Látta a szülészeti osztály emlegetésére megborzongó anyákat, hallotta a suttogásokat:
- Az Isten szerelmére, ne engedd magad bedugni a klinikára!... menj a bábákhoz... az orvosok klinikája a halálod lesz!
Így rémítgették a szomszédasszonyok a szülészetre készülődőt és szegény féreg boldog volt, ha lekerült az utcára, még ha nehéz perceit szakadó esőben, dühöngő szélben kellett is élt öltenie.
- Légy boldog, - vigasztalták az ilyent - itt nem kapsz lázat. Téged már egy doktor sem küldhet a halálba!...
A nyitott szemmel virrasztó Semmelweis Ignác hallotta, lelki fülével is hallotta ezeket a suttogásokat és igazat adott nekik! Igazat adott ő, az orvos, mert ismerte a lázat, látta áldozatait, hallotta nap-nap után megcsendülni a lélekharangot. Gyakran álmodta rövid pihenésben, hogy a kegyetlen láz ismét átsétál a kórtermeken és csontkeze fojtogatva ragadja meg a boldogtalan anyák lihegő nyakát.
Ilyen álmok után fáradtan ébredt, de átrohant a klinikán és a hullaházban megkereste a legújabb áldozatot. Bőrkötényt kötött, kitakarta a hullát és belevágott a húsba, amely két nap előtt még meleg és virágzó volt.
Mindig ugyanaz a félelmetes kép tárult elé: gyulladt has- és bordaűr, a test egy helyén a genny sárga tűzfészke, a szívben, vagy vesében... mindig a legsúlyosabb vérmérgezés tünetei!
Fanatikus lett, nem tudott lemondani arról az őrültnek látszó reményről, hogy megtalálja a gyermekágyi láz mérgét. Méreg! Méreg! És a mérget fel kell ismernie! Átgondolta az elméleteket, amelyeket tudósok kiagyaltak, a józan Klein professzorra gondolt, aki két szép szóval nyugtatta meg önmagát: Genius epidemicus.
Genius epidemicus! A láthatatlan, feltartóztathatatlan, átsuhan a levegőn, szabályok nélkül, önkényes őrülettel megkíméli egyik asszonyt, a másikat megfojtja, néha egy hétre kifárad, máskor egész ágysorokat látogat meg.
- Igen, de miért a szülészeti klinikát keresi fel szívesebben? - töprengett Semmelweis.
És amíg mások egyszerűen miazmának nevezték a kórt, egyesek asszonyi diszpozíciónak, ismét mások lelki fogékonyságnak a gyermekágyi láz iránt... addig ő elgondolkozott a hűvösfejű angol hallgatók megjegyzésén, amely keményen állította, hogy ember viszi emberhez a lázat és csak kínos tisztasággal lehet küzdeni ellene!...
Azután meghalt Kolletschka, a hű és vidám barát, mert boncolás közben egy ügyetlen gyakorló megsértette késével az ujját! Semmelweis alaposan megvizsgálta és a gyermekágyi láz áldozatainak tüneteivel találkozott! Belesápadt! A kés mérgezett volt, egy hulla mérgezte meg!... Úgy érezte, érte és a halálraítélt anyákért halt meg a barátja: halálával felfedte a kór okozóját, megmutatta ellenszerét. Tisztaság, tisztaság, klór és mosakodás!...
Hazajött Semmelweis Ignác Magyarországra, s itthon verekedett a gyermekágyi láz ellen, kétségbeesett viaskodással, haraggal, emberszeretettel és győzedelmesen. Az anyák százezrei neki köszönhetik az új élet egészséges hajtását és a család örömeit!...
Ebben a kopott, foltos mennyezetű lakásban született egy gyermek, aki élete munkás korszakában megfogta a fojtogató csont kezét és hiába volt kollégáinak, professzorainak gúnyolódása, meg nem értése, olykor alacsony, máskor lenéző intrikája, nem engedte el többé a csontkezet. Sőt! Életének további éveiben azért dolgozott, hogy minél erősebb bilincsekkel akadályozhassa meg pusztító munkáját, hogy minél több csecsemőnek tartsa meg a tápláló, nevelő édesanyát.
Semmelweis szülőházát le kell bontani, mert a mérnökök véleménye szerint nem javítható, nem felel meg az építkezési törvényeknek, nincs alápincézve.
- A mérnök urak azt mondják, hogy ide három-négy bérpalota épül majd - magyarázza a házfelügyelő.
Jó lesz, ha erről a szép környékről eltűnik ez a kopott ház. Nem lesz kegyeletsértés a nagy jótevő emlékével szemben, hiszen méltón meg lehet örökíteni azt. Milyen szép volna ezen a helyen egy világos, hatalmas, szellős, tiszta gyermekotthon, vagy egy modern, fehér szülészeti klinika, amely Semmelweis Ignác nevét viselné!
Ezer és ezer egészséges gyermek születhetik itt, ahol a gyermekágyi láz leküzdője született!


És most mi lesz?
(1941. június 25.)
Winston Churchill írásai itt fekszenek előttünk, amelyben valamikor, de nem is nagyon régen - copyright -, követelte, gazdag és buzgó indokolással a kulturált népek egyesülését közös, hatalmas keresztes háborúba, "eltaposni a pestisfészket", - Szovjet-Oroszországot! ...
Churchill írta a lángoló mondatot: "Az orosz gyűlölet és katonai erő rajta fekszik egész Európán, s határa mentén százszorosán a balti államokon és a Fekete-tenger partjain!" És ugyanez a Winston Churchill, a félvilágon szétterpeszkedő és kulturális elhivatottságára olyan féltékenyen büszke brit birodalom politikai és hadügyi ura kijelentette, - ahogy azt a szociáldemokrata honi közlönyből idézzük -, hogy őt nem lepte meg a német-szovjet viszály sőt, Sztálint már előre figyelmeztette... "Aki Hitler ellen harcol, az Anglia barátja, aki vele harcol, az ellensége Angliának. A brit kormány ezért elhatározta, hogy amennyire hatalmában áll, segíti Szovjet-Oroszországot. Anglia felszólítja barátait és szövetségeseit a világon, hogy támogassák Szovjet-Oroszországot..."
Churchill vasárnapi dühkitörése a fehér bárány gyapját ajándékozta a szovjetnek, Edén, az elegáns lord pedig hosszú tárgyalásokat folytatott Majszkij szovjet követtel, a műszaki és gazdasági megsegítés tárgyában. Strafford Cripps, a milliomos angol ügyvéd, kommunista és nagykövet sürgősen visszautazik Moszkvába. Ezek a londoni hírek, s az ember megborzad a cinizmus, az álszenteskedés és az otromba, nyershatalmi politika láttán! Most nem "pestis" Szovjet-Oroszország, most elviszi Cripps úr Edén lord üzenetét a vörösöknek, hogy Anglia elismeri a szovjet érdekeket a Dardanelláknál, jóváhagyja a balti foglalásokat, és érdektelen Finnország esetleges elfoglalása esetén. S mindezen jószándékokról hajlandó Anglia sürgősen kiállítani a pecsétes írást...
Így veszítik el a tömegek a tekintélytiszteletet és a hitet a nagy hangon hirdetett frázisokban, amikor a becstelen játék üzelmek felfedi az élet. Tegnap keresztes lovag, ma szovjetbarát, holnap ki tudja, mi az angol miniszterelnök, s az európai népek örülhetnek, hogy Winston Churchill végzetes és végtelenül önző barátságától megszabadultak. A Szovjetre pedig ráalkonyodott a vereség árnya abban a pillanatban, amikor elnyerte Churchill segítségét. Ezt a jól begyakorolt formát, s a megszokott következményeket, - ki nem ismeri...


A leggaládabb orvtámadás...
(1941. július 10.)
A leggaládabb orvtámadás kényszerítette a magyar hadsereget a nemzeti becsület védelmére és az ártatlanul kiontott vér megtorlására. Páncélos csapataink immár a Dnyeszter partjain haladnak előre, golyózáporban, száz akadályon át, magyar virtussal és az erkölcsi igazság erejével a szívükben. Adósai vagyunk a hősi seregnek, mert hiszen a dúló csaták folyamán kiderült, hogy hiába éltünk békességben, s hiába próbáltuk a természetellenes jószomszédi viszonyt is a legőszintébb akarattal: - néhány csöndes hét múltán, éppen aratás közben reánk tört volna az elfelejtett bolsevizmus vörös tüzével a szovjet hadsereg!
A Kárpátok vonalának erős és gyors kiépítése, a határvonalon kicserélt lakosság, s a tömérdek, előre felhalmozott fegyver és lőszer, mindent bizonyíthat, csak éppen a békés szándékot nem. A nagy szovjet készülődés hadi kifejlését akadályozta meg csupán az utolsó órákban elrendelt német támadás, s a kassai véres látogatás bebizonyította, hogy mi is beleértődtünk a szovjet háromnegyedesen előkészített háborús terveibe, - gyanútlan áldozatnak. S akkor mi is elszéledhettünk volna az úttalan bujdosásba, mint azok a szegény ukránok, akik csak a magyar győzelem után mertek előjönni az erdők rengetegéből, ujjongva üdvözölni a felszabadítókat...
A kegyes sors megvédett bennünket az ázsiai hordáktól, s legyünk hálásak a harcosok itthon maradt családjainak. Szeressük a legszegényebbeket közülük, támogassuk meleg szívvel őket, hogy az elhagyatottság nyomasztó érzése nélkül várhassák haza türelmesen messze harcoló családtagjaikat. Nem a hivatalos támogatás kérdése ez; a nemzet szíve lobogásának drága muzsikáját kell halkan, nagy jósággal elközvetíteni a galíciai arcvonalra és a katonacsaládok szerény lakásaiba. Vegye valaki tisztes kezébe, s valósítsa meg országosan ezt az egyszerű gondolatot...
Világnézetek harca tombol Európa keleti végein, s népek és nemzetek lelki szüksége, hogy világosan és nyíltan állást foglaljanak: jobbra vagy balra! Nehéz és fenséges marad örökre az emberi élet; munka, küzdelem, áldozat, öröm és fájdalom az osztályrészünk a haladás évszázadokba zúgó rejtelmes folyamatában; tévedések és emberi gyarlóságok útvesztőin keressük a fényt, az igazságot és az emberiesség törvényeit, de az egységes világnézet erős partjai nélkül, még soha, sehol fel nem virágzott a dolgozók tömegeit átfogó kultúra.
Csak a hit és a meggyőződés fárosza világít a jövendőre és nem hihetünk ezer egymással ellenkező eszmében: nem bízhatunk az osztályharcban és a nemzet megváltó erejében, a nemzetköziségben és a nacionalizmusban, a szabad versenyben és a tervgazdálkodásban, s nem tántoroghatunk részeg csavargó módján a vezérlő gondolatok árokpartján az elkerülhetetlen összeroskadásig. Választani kell - végérvényesen!
Utunk, jövendőnk, boldogulásunk a megtisztult nemzeti eszme és a kemény harc korszerű világnézetünk minden ellensége ellen. A világ sorsát eldöntő háborúban ne magyarázza nekünk senki - romboló és elgyöngítő hátsó gondolatokkal - a béke, a megbocsátás, az intellektuális mérlegelés és az összes élőlényeket átfogó humanizmus nevében, hogy szükségtelen dolog a kiállás és a harc. Ráérünk a békés tűnődésekre - a győzelem után!...
Most háború van, kegyetlen, véres, sorskovácsoló háború, s a hadak útjának törvényeit kell élni, hogy gyors és erőteljes meneteléssel kiérjünk az igazi béke áldott síkjaira. Ez a magyar vérnek, a magyar munkának és vagyonnak becsületes, katonás védelme - a többi, a külső és belső ellenség körmönfont izgatása...


Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1941. július 10.)
Acélfegyverzetben ölre ment milliós seregek birkózástól remeg a föld két tenger között, s a szovjet Napóleon sorsát idézi szakadatlanul a berezinai csata napjaiban, hogy a megtagadott történelem emlékeivel verjen bátorságot a riadt szovjet hadakba.
De hol vagyunk már a XX. század dereka táján Napóleon első nagy kísérletezésétől?...

Százhuszonkilenc esztendő óriás fejlődése, a forgalom, a haditechnika, a fegyverzet, a hírszolgálat, s a hadászati és harcászati tudományok lemérhetetlen eredménye választ el bennünket Napóleon korától, s hamis minden együgyű összehasonlítás, amely a jelent és a múltat párhuzamba állítja.
Igen, - Napóleon képviselte a maga korában elsőnek az európai gondolatot, s végzete hajtotta a küzdelmekbe és a bukásba, mert akkor még az angol tengeri uralom káprázatos jövendője szunnyadt az idők méhében... Napóleon megpróbálta az európai szárazföld megszervezését a tenger zsarnoksága ellen, s belebukott a merész, időelőtti vállalkozásba, ami nem bizonyossága annak, hogy a korzikai zseni gondolata sohasem valósulhat meg!
Napóleon 1812-ben 400.000 embert vezetett át a Visztulán, Anglia szövetségesének leverésére, s valóban európai hadsereget irányított, mert csak 120.000 katonája volt francia, a többi olasz, lengyel, holland, belga, svájci, s a német törzsekből osztrák, bajor, szász, porosz, mecklenburgi és württembergi volt, - teljes egészében 12 nép fiaiból összeverődötten.
Napóleon keskeny csíkban bevonult a cári birodalomba, s az orosz tenger minden oldalon összecsapott körülötte... Borogyino sövénysáncain 80.000 halott feküdt a szörnyű csata után, s a nyolc óráig tomboló végső harc végén sem tudták a nagy ellenfelek, hogy ki győzött. Egyik hadsereg sem bomlott meg, csak vérzett bőségesen. Kutuzov Moszkva mögé vonult, s Napóleon belovagolt a Kremlbe. A faváros lángbaborult, a gárda rabolt, s a hadsereg öt hétig semmit sem csinált. Murát elvesztette az oroszokat, s Kutuzov serege véletlenül találta meg Murát balszárnyát a végtelen erdőkben... Az orosz vezér futára kilenc nap alatt jutott el Szentpétervárra jelenteni, hogy Moszkvát feladták, s Kutuzov öt nap múlva tudta meg, hogy Napóleon kivonult Moszkvából... Napóleon nem engedte verekedni a gárdaezredeket "800 óra járásnyira Franciaországtól", s hideglelősen gázolt kifelé az orosz tengerből, amely úgy elsodorta komoly csaták nélkül - a berezinai átkelés borzalmaival - hatalmas seregét, hogy Kaliszba már csak 18.000 emberrel érkezett meg. Európa két legokosabb embere, Talleyrdnd és Metternich, már a borogyinói csata után tudta, hogy Napóleon halálos sebet kapott az orosz mezőkön...

Mit hasonlíthatunk össze napjainkban a napóleoni tragédiával?
Széles arcvonalak nyomulnak előre a szovjet ellen, s a hátuk mögött már nincs semmi lehetősége az ellenállásnak. A 800 óra 8 órára zsugorodott össze. A hírszolgálat percenként működik. Az ellenséget pillanatokig sem hagyják nyugodni. A nehéz fegyverek harca folyik, s amelyik fél elveszíti nehéz fegyverzetének nagyobbik felét, az sok milliós emberanyaggal is, ájultán kiesik a küzdelmekből! Ha a szovjet minden erejét harcba veti Leningrád, Moszkva, és Kijev vonalának védelmére, s elveszíti a csatát, akkor mindent elvesztett. A légi, a páncélos és a nehéztüzérségi fölényt nem lehet könnyű fegyverzetű katonatömegekkel legyőzni, vagy bandaharcokkal semlegesíteni. Ez a mai hadászat nagy törvénye, s ezért szaval a levegőbe a szovjet, amikor Napóleon bukását bíztató példának idézgeti...

Hadak útja a szovjet-földön...
A nagy csaták második hetében, a hatalmas kezdő eredmények viharos kihasználásáról számolhatunk be. Északon Riga elesett, s Windaut is megszállottak a németek - a Litvániában rekedt orosz csapatok már hajóval sem menekülhetnek ki a szorító acélgyűrűből. A balti tengerpart tekintélyes részét a német hadsereg tartja kezében, s a Finnország felé irányuló hajóforgalom megerősödik. A balti térségben egy teljes szovjet hadsereg pusztult el, a szétszórt egységek maradványait az erősítésnek érkező német csapatok terelik a fogolytáborokba.
Finnország déli részébe a szovjet csapatok megkísérelték a betörést, de véres vereséggel visszavonultak. Közép- és Észak-Finnországból az egyesült német-finn hadsereg oszlopai kemény harcokban, tervszerűen előrenyomulnak. Az Aland-szigeteket a finnek megszállták, s a gyorsan lerakott aknazáron egy szovjet búvárnaszád felrobbant. A finn légvédelmi ágyúk tüzében több mint 100 szovjet repülőgép pusztult el.
Az északi arcvonalon a Düna átlépése volt a legnehezebb feladat, megteremteni kedvező előfeltételeit a Pszkov felé irányuló előnyomulásnak. A szovjet csapatokat Pszkov alatt rendezik új csatasorba, de Leningrád felé más utak is vezetnek a balti tér nyugati oldalán.
Dünaburgtól délkeletre a berezinai csata volt a legelkeseredettebb. A szovjet hadvezetőség minden áron megpróbálta az átkelés meghiúsítását Szmolenszk és Moszkva védelmének érdekében, s a merész német áttörés után a Berezina balpartján az összevont szovjet páncélos erők kétségbeesett ellentámadást indítottak meg, amelyet a német Stukák százai valósággal szétmorzsoltak. A berezinai csata után a
Dnyeper és a Duna felső folyásánál előretörő hadseregnek széles, összefüggő arcvonala szilárdan kialakult.
A szovjet erődítményvonala mögött Szmolenszk légi bombázása a legerősebb, de ankarai hírek szerint Moszkvában is sűrűsödik a légi riadó. A moszkvai pályaudvarokra rengeteg katona érkezik a szovjet-birodalom belsejéből, s a beözönlő csapatokat a forgalmi zavarok miatt nem tudják tovább szállítani. Napokig várakozó ezredek, gyalog indulnak el a végzet útján a harcterek felé.
Leningrádban mozgósították a lakosságot lövészárok építésre, a férfiakat 12-50, a nőket 16-45 év között... Moszkva körül is kezdetleges sáncokat húznak az új "védelmi tanács" rendelkezésére. A védelmi tanács átvette a hatalmat a szovjet kormánytól. Elnöke Sztálin, fontos tagjai; Vorosilov, Molotov, és Malenkov, a kommunista párt központi bizottságának főtitkára.
A német hadsereg Minszk vonalán is elérte a Dnyepert, s a hátrahagyott, bezárt szovjet hadseregből újabb 75.000 katona futott át a németekhez! A hadifoglyok száma 300.000 fölé emelkedett, s több ezer szovjet tiszt piheni ki a fáradalmakat az ideiglenes táborokban, élükön Jegorov tábornokkal, akinek jegyzeteiből kiderült, hogy a szovjet céltudatosan készülődött Európa megtámadására...
A Pripjet mocsarak alatt, a német arcvonal déli szárnya, a Lemberg körüli csaták hasznosításával lendületesen előre hajlott. Lucktól keletre a szovjet páncélosok utolsó ellentámadási kísérletét két nap alatt véglegesen leverték, s a Rovno - Zsitomir szakaszán kifejlődött nehéz harcokban 500 szovjet gépkocsi és 18 vonat pusztult el a német bombák és fegyverek halálos tüzeben. Galíciában a Szeréten át, széles arcvonalon folyik az ellenség üldözése, s a visszavonulás iránya csak a mocsár, vagy Kijev lehet...

A magyar honvédek hősi harcai...
Sztaniszlau és Kolomea elfoglalásával a magyar csapatok felzárkóztak nagy szövetségesünk bajtársi seregéhez, s diadalmasan előrenyomultak a Dnyeszter vonalára! A magyar honvédek a Kárpát-szorosokon túl a sík területen, légierőnk vitéz támogatásával gyorsan törtek előre, s Kolomea határában lendületes támadással megfutamították a szovjet csapatokat. Kolomeában virággal és boldog örömmel fogadták a magyar haderőt. Július 5-én és 6-án erős szovjet oldaltámadást vertek vissza a magyarok, s gépesített és páncélos csapataink különösen kitűntek a nehéz és diadalmas ütközetben. A honvéd páncélosok elfoglalták a Dnyeszter átkelő pontjának déli hídfőállását, s rendkívül súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A szovjet sereg sok halottat, sebesültet és nagy zsákmányt hagyott a csatatéren. A honvédcsapatok egyes részei már a Dnyeszter keleti partjain nyomulnak előre, s légierőnk sikeresen bombázza a támadási vonal előterét. Minden jó magyar büszkeséggel és szerető gonddal tekint a távoli harcterek felé, ahol legjobbjaink ősi vitézséggel és véráldozattal pecsételik meg szövetségünket az új Európával!...
Besszarábiában német és román támadás hajtja előre az arcvonalát. Csernovic elesett. Észak-Moldvában a szövetséges csapatok átkeltek a Pruth folyón, s haladnak előre a Dnyeszter felé. Az Északi- és a Fekete-tenger között, mindenütt a támadás és az üldözés jegyében zajlik a háború. A szovjet hadsereg vesztesége, zavara, rendetlensége és vadállati bosszúszomja napról-napra kiütközőbben megmutatkozik. Július 5-én 281, július 6-án 204 repülőgépet vesztett a szovjet, s ezen a két napon rengeteg szovjet páncélos és üteg is elpusztult. A sokat emlegetett Sztálin-vonal sem látszik elég erősnek a támadási lendület lecsökkentésére, mert a legújabb hírek szerint a németek már 20 modern erődöt elfoglaltak 100 közép- és nehézágyúval, és 154 páncélos harckocsit zsákmányoltak a Sztálin-vonalon túl, tehát veszedelmes rés keletkezett az összefüggő vasbeton műveken.

Milyen a szovjet katona?
Rendkívül jellemző, hogy a német katonai szakirodalom nem becsüli le a szovjet ellenfelet, csak leméri, pontosan józanul, a feladatok megoldásának biztosítására. A szovjet átlagkatonája vak gyűlöletbe hajszolt, primitív, megfélemlített, hiszékeny ember. Beül a kívülről lezárt bunkerbe, ahonnan nincs menekvés. Azt hiszi, hogy az ellenség feltétlenül megöli, ha elfogja, s azt tudja, amit szigorúan a szájába rágtak, hogy otthon lemészárolják az egész családját, ha fogságba kerül... Elfogott ezredesek könyörögtek, hogy ne adják ki a nevüket a Vöröskeresztnek, mert féltik a hozzátartozóikat. Jobb, ha azt hiszi a hadvezetőség, hogy elestek...
Az egyik szovjet páncéloson a kocsivezető nyugodtan rajtamaradt, amikor a németek a robbantóanyagot már alája dobták. Elhitte, hogy a szovjet gyártmány sérthetetlen... Nekiszaladt sok szovjet katona a német harckocsiknak, azt hitte, hogy lehet, - neki így mondták... Tompa halálmegvetéssel összebújt emberfalkák rohannak a pusztulásba, mert úgy érzik, hogy nincs menekvés. Hátul ott fekszik a legkisebb egység mögött is a politikai biztos, revolverrel a kezében... Halál elől és halál hátul. Nincs miért válogatni...
Különösen az első sorokba küldött ázsiaiak tűnnek fel hadi leleményességükkel és a terep okos kihasználásával. Szívósak, ügyesek, ravaszok. Sebesültnek tettetik magukat, s kézigránátot vetnek az utolsó pillanatban a közeledőre. Megcsonkítják a sebesülteket és megölik a foglyokat. Bandaharcokat kezdenek az arcvonal mögött. A német katona a rombolás barbár szellemének kollektívumával kerül szembe...
Más, természetesen a nyugati civilizáció katonája. A német kemény, elszánt a harcban, de alaptermészetéből hiányzik a rombolási düh. Hadserege finom, tagozott műszer, minden kis kereke megbízható. Katonája fölényes a legjobb fegyver, s az egyéni legénykedés sem hiányzik belőle.
Gustl Baraner, a német sívilágbajnok, pisztollyal és kézigránáttal három szovjet harckocsit pusztított el egyedül...
A szovjet katona babonás, tompa és primitív ösztöneit vasmarokkal tartja szolgálatában a kommunista politikai vezérkar. A világforradalom uszítói a legembertelenebb, hajmeresztő gyilkosságokat parancsolják meg ezeknek a szerencsétlen, tudatlan élőlényeknek.
Sambor, Libau, Luck, Lemberg, Dubno és sok más kisebb-nagyobb város és község börtöneiben vadállati aljassággal lemészárolt litván és ukrán hazafiak holttestét találták meg a felszabadító német csapatok. Százakat és ezreket legéppuskáztak, az élőkbe még kézigránátokat vetettek, s azután petróleummal leöntötték és meggyújtották a hullákat. Ez a közismert szovjet módszer 1917 óta, ez a sátáni vonás a vörös uralom arculatán, amelyet egyesek jószándéka sohasem törölhetett le és szépíthetett meg az undorító világ előtt. Az ilyen állati feladatok miatt, a szovjet katona nem tisztelheti önmagát és egyenruháját. Csordába degradálták szándékosan. A terror tartja a sorban, s az önbecsülése a semmibe züllik. Egy orosz tisztet mezítláb fogtak el a németek. A csodálkozó kérdésekre elmondotta, hogy eladta a csizmáját - cigarettáért... Rosszabb ez a lopásnál, kimondhatatlanul!

Milyen az orosz hadfelszerelés?
A szovjet határokon túl tényleg keveset tudott a világ a szovjet repülőgépek és páncélos kocsik harci értékéről. A hírverés és a valóság között, tetszés szerint, megbecsült üresség tátongott. Kétségtelen dolog azonban, hogy a szovjet, ahogy azt most Sztálin nyíltan megmondotta, készült az európai háborúra, s a német szerződéssel csak időt akart nyerni a sikeres összecsapáshoz. A lázas készülődésnek elképesztő bizonyítéka az, hogy Lengyelország, Besszarábia, Litvánia, Latvia, és Észtország területén, a szovjet megszállás előtt 90 repülőtér volt, s a német kézre került vezérkari térképek szerint, a háború kezdetén 814 repülőtér állott a szovjet légierő rendelkezésére ugyanezen a területen!...
A háború kitörése napján a határszéli összes nagyobb repülőtereken 40-100 szovjet gép állott összezsúfoltan, a végső elrendezés napok alatt feltisztuló zavarosságában, de az arányos elosztáshoz már nem volt idő... A harchoz szokott német repülők sohasem láttak még ilyen kiadós, tömött célpontokat, s éltek is a jó alkalommal. Ez magyarázza meg az első háborús nap egyébként hihetetlen szovjet veszteségeit. De azóta is arányos a pusztulás, csak csökkenő természetesen, mert egyre kevesebb gép száll fel a maradékból. Eddig körülbelül 5-6.000 szovjet gép zuhant le, vagy hullott alkatrészeire a földön.
A felszálló gépekről néhány légi ütközet után megállapították a németek, hogy sok a kiöregedett láda közöttük. Legnagyobb tömegben vadászgépe volt a szovjetnek, de az átlag az 1934. évnek megfelelő típushoz húzott. A J. 16. mintájú vadászgép a spanyol polgárháborúból ismert "Ráta" már nem versenyezhetik modern testvéreivel, mert lassúbb járású, mint a Ju.88-as német harcigép! A Rátánál öregebb típusok is bőven gyöngítik a szovjet légierőt, s a J.12., az L.15., és a DJ.6. mintájú gépek könnyű prédái voltak a pompás német vadászoknak.
A J.17., J.61., J.153. típusú szovjet vadászgépek csak kis számban tűntek fel a harcokban, s feltételezhető, hogy kevés is van belőlük. A szovjet harci gép SB.2. típusú Martin-bombázó, amelyet már úgy durrantanak le a mai világban, mint a feldobott tököt.
Mondani is fölösleges, hogy a személyzet kiképzésében, tudásában és lelkiismeretes kötelesség teljesítésében, még az egyenlő minőségű gépi felszerelés esetén is döntő különbség maradna a német és a szovjet katona között. Éjjeli támadásra a szovjet pilóták teljesen alkalmatlanok, mert nem tudják a vezetési feladatokat. Ahogy a német bírálat summázza a vizsgálódás eredményét, a szovjet repülés "igazi bolseviki gyerek: számban nagy, technikában hátramaradott és szellemében nehézkes..."
Ez a bírálat egyformán illeti a légügyi, a páncélos, a tüzérségi és az összes műszaki erőket, beleértve a forgalmi szervezetet is, amely talán még akkor is csődöt mondana, ha a németek is segítenének egy kicsit a zsidó Kaganovics Mózes egyeduralmában tönkrement vasúthálózatot karbantartani...

Ahogy a világ gondolkodik...
Sztálin parancsot adott a termés és az elszállíthatatlan javak felégetésére. Luck fölött égnek az erdők. Az előrenyomuló csapatok elhamvasztott falvakon át menetelnek. Mire való lenne ez a vad ázsiai intézkedés, ha a szovjet kormány bízna a győzelemben?... És mire való, ha elveszíti a háborút?...
Churchill és Edén zavartalanul dicséri a szovjetet, de az Amerikai Egyesült Államokban nagyra nőtt a szellemi tanácstalanság. Lindbergh ezredes, Wheeler szenátor, Merwin Hart, Knudsen Hoover és Hearst hangja élesebben csendül, s nagy tábora van annak a józan követelésnek, hogy "Amerikáért mindent, a szovjetért semmit..." Azt a zsidó mesét, - hogy Hitler a szovjet legyőzése után, Szibéria, a Bering-csatorna és Alaszka jegén át az Egyesült Államokra támad -, igen kevesen hiszik el, pedig a mese olyan valószínűtlen, hogy egyes körökben megérdemli a feltétlen hitelt.
Európában elmélyülő rokonszenv kíséri a szovjet felszámolásának háborúját. A spanyol "kék hadosztály" nyomán, mindenfelé önkéntes alakulatok keletkeznek, felajánlani a nacionalista erőket a szovjet legyűrésére. Serano Suner feltűnő nyilatkozatában megállapította, hogy a szovjet Spanyolország leggyűlöltebb ellensége, s legyőzése az európai új rend előfeltétele. "S ha külön okot is kell említsek - mondotta Suner -, akkor utalok arra a szörnyűségre, hogy 1936-ban és 1937-ben a szovjet 6.000 spanyol gyereket rabolt és hurcolt el Spanyolországból..."
Lassan kialakult a keleti és a nyugati hadszíntér világosan kirajzolódó egyensúlya, s Európa népei felismerik ennek az egyensúlynak történelmi jelentőségét.
Korai volt minden öröm, mert semmit sem gyöngül a szorítás Anglia körül. Június havában 768.950 tonna hajóteret vesztett újra Anglia, s háborús vesztesége 12,5 millió tonnára emelkedett!
Három nap alatt 83 brit repülőgép pusztult el, s az éjjel berepülő angol gépekből, német terület fölött az éjjeli vadászok állandóan 16-18%-ot semmisítenek meg. Tobruk körül dörögnek az ágyúk, Ciprus szigete és Alexandria ellen heves légitámadást vezetett az olasz és német légierő, s az Atlanti-óceánon olyan a harc, mintha keleten nem is volna háború.
Ez a hadászati egyensúly a biztosíték arra, hogy korunk gigantikus mérkőzésének végén a békefeltételeket a tengelyhatalmak szabják meg Európa boldogulásának előkészítésére.


A világbolsevizmus bukása
(1941. július 31.)
Szovjet-Oroszország földjén, a végtelenbe nyúló csatatereken, gyarló képzelőerőnkkel már át sem fogható harcok dúlnak, s az embernek, az anyagnak, a technikának és a szervezetnek roppant megütközései hosszú döntésre formálják a világtörténelmet.
A XIX. és a XX. század fegyverre bízott nagy perét vívják a milliós seregek! Az emberi élet töméntelen bonyolult, kusza és egymásba csavarodó vonalon halad előre a magasabb rendű szervezeti formák felé, s kinek lelke a múlt rabságában fogoly, érdeke, hajlama szerint a legszűkebb mellékösvényt is főútvonalnak hazudhatja, de ezek a sűrű ámítások semmit sem változtatnak azon a tényen, hogy két évszázad verekszik egymás ellen minden erejével és hatalmával a keleti háború arcvonalain.
Két különböző alapfelfogás a mindenség, az ember, az élet, a munka és a haladás fogalmairól; két lezajlott forradalom; két szögesen ellenkező világnézet; két kultúra; két óriás, kollektív irányakarat; két termelési és elosztási rend viaskodik egymással a harcmezőkön: s ez az értelme a megmérhetetlen áldozatoknak, s minden más magyarázat a lényeg elposványosítására törekvő vak egyoldalúság. A dogmatikus megkötöttség kiküszöbölésével az a kérdés, hogy a bolsevizmus vagy a nemzetiszocializmus fővonalán haladjon-e tovább az emberiség? A közbeszúrt harmadik és harmincharmadik okoskodó kérdés semmivé zsugorodik a vajúdás lázában.
Évezredek bizonyítják, hogy halad az emberiség előre. Kegyetlen volt az út mindig, sok volt a hiábavaló mártíromság, a szenvedés, a megpróbáltatás, de fogalma sincs a szörnyű múltidőről, a betegségek, az állati munka, a rabszolgasors, és a tudatlanság pusztításairól annak, aki az általános haladást nagyképűségből vagy az egyéni sérelmek dühében megtagadja.
Haladunk, részesei vagyunk a múlt felgyújtott nagy örökségének utunk megkönnyebbítésére, s még a koldusember is örököse a volt századoknak... Csak a jövőt nem látjuk soha, s ebben a nagy ismeretlenben buzog az ismétlődő hibák örök, fekete forrásvize. (...) Sohasem tud a lélekkel és gondolattal megáldott ember elmenekülni a jövőt rajzoló képzetektől, s így van ez jól: ez a törvény és a szükséglet a haladáshoz. A szellemi nyugtalanság, az igazságért folytatott konok küzdelem, a meg nem nyugvás lobogó szelleme a történelem kovásza. Feltalálók, felfedezők, tudósok, művészek, harcosok, államférfiak, az emberi fejlődés elöljáró hősei nem az anyagban hittek, s nem az aranyért nyugtalankodtak. A csillagok magasságában rejtőző erkölcs és lelkesedés nemesítette meg az embert, s társadalmát az önzetlen szolgálat óvta meg a végromlástól. Ennek a nyugtalan erkölcsi ösztönnek érvényesülése az emberi haladás minden időkben. Van anyag, van önzés, vannak vadállati ösztönök, van mindent szétromboló düh, elkeseredés, van olthatatlan vágy a hatalomért bármi áron és szép magyarázat a megszerzésére, van jogtalan és szívtelen törekvés a múlt védelmére és a tehetségtelen uralom megtartására: minden elképzelhető rossz itt él, itt van az emberi társadalom bástyáin belül és mégsem az a megoldás, hogy gyújtsuk fel az egész tábort, s ültessük trónra az anyagiasság és az osztályharc törvényét!
Csodálatos és gyönyörű az ember harca. Egészség, erkölcs, tudás, önzetlenség, eredmény biztathat bennünket a jövőért folytatott küzdelemre, hitek és eszmék győznek a népek és nemzetek életében, s aki csak anyagot és betegséget lát maga körül -, az a legbetegebb ember, vagy a legnagyobb csaló...

A jövőért rajongó nemes emberi ösztönt rontotta és csalta meg közel 100 esztendőn át az ipari forradalom korcs szülötte: a marxizmus.
Mardocháj-Marx, a rabbigyerek, a Talmud rideg és európaidegen logikáján felcseperedett tudósnövendék, amikor elérhetetlen távolságokban látta lebegni a német egyetemi tanszéket, fajtájának fanatikus gyűlöletével nekirontott az európai társadalom betegségeinek, kereste-kutatta mindig mások írásaiban a válság megoldását, elzárkózott a könyvek közé, s szellemileg a szakállához hasonlóan bozontos, ápolatlan, vad elméletet gyártott: a Kommunista Kiáltványt -, nem a kapitalizmus, hanem a dolgozó emberiség megmérgezésére.
Marx mindent feláldozott a történelmi materializmus és az osztályharc ábrahámi máglyáján, ami nem volt az övé: a népek és országok belső erejét, a keresztény erkölcsöt, a javító szándékokat, s a férfias küzdelmet a jövendőért, mert csak a vörös lángokat akarta látni, a tüzet a társadalmakon, a lázadást, s a hatalmat utána, a zsidó messiásvárás torokhangú, könyörgő énekeinek beváltására...
Egy elképzelhetetlen nemzetközi összeesküvés faragott, csiszolt a marxizmusból zárt gondolatrendszert, hamis társadalomtudományt, filozófiát, világnézetet és hatalmi szervezetet az uralom megszerzésére! Az elzsidósodott kapitalizmus nem tudott bűneitől idejében megszabadulni, s a zsidó marxizmus besorozta az ipari munkást a zsidó világuralmi érdekek szolgálatába. Az elhagyatott munkásnak nem is volt más útja! Erős érdekvédelem, szakszervezeti és szövetkezeti mozgalom nélkül sovány kenyerét is kiverte volna kezéből a kapitalista fejlődés vihara, s a zsidó vezérkar gondoskodott arról, hogy távol tartsa a munkásságtól a nemzeti befolyásokat, hogy a munkások pénzéből megteremtett önvédelmi szervezetekért, cserébe maradéktalanul elfogadtassa az osztályharc, a hazátlanság és a proletár forradalom elméletét!
A zsidó csak a nemzetköziségben tűnhetik el a figyelő szemek elől úgy, hogy népi sajátosságait és titkos szövetségét továbbra is megtarthassa. "A proletárnak nincs hazája" - hirdette Marx, hogy a proletár bárhol felhasználható legyen. "A marxizmusban nyoma sincs az etikának" - mondotta Lenin, s éppen ezért tartotta jónak a "hivatásos forradalmárok" kiképzésére és a gyűlölt cári uralom, minden gátlástól mentes megbuktatására...
A középkori kötelékekből kiszabadított zsidóság csak két pályát ismert testvéri elosztásban: a kapitalizmust és a marxizmust. A dúsgazdag zsidó kerekedő degenerált fia szalonkommunista lett. A zsidó tőkés gyöngéd érzelmeket ápolt kebelében a zsidó munkásvezér iránt. Milliomos zsidók palotáiban úgy beszélgettek a forradalomról, mint a kockacukor áremelkedéséről. Az ókonzervatív zsidó a 2. internacionáléhoz húzott, a "haladó" zsidó már a 3-hoz...
Az évtizedek folyamán a marxizmus szervezetei körül összesereglett az emberiség minden társadalomellenes típusa! A vezérkar felé tülekedett a szellemi alvilág: hiúságukban sérült művészek, írók, költők, professzorok, áltudósok és egyéb szellemi szegénylegények, elcsapott cipőfelsőrészkészítők és zongoristák, bágyadt némberek, tapsért megőrült részvénytulajdonosok, felkerekedett munkás alvezérek, mindenre elszánt kalandorok, ügynökök, akiknek mindegy volt, hogy mit árulnak, forradalmat vagy textíliát, nagyravágyó sakterek, berekedt zsidó kántorok, enervált senkik - az idegeiket borzolni -, bizonytalan, sötét egzisztenciák, zsaroló zuglapok szerkesztői, konjunktúralovagok, csődbejutott üzletemberek, szökevény katonák, s minden ütődött, csapott, betegesen hiú, zagyva értelmű ember felcsapott szocialistának és kommunistának. A világháború vége felé egész Európában készen állott az uralomra ez a tökéletesen elzsidósodott, patologikus elemekkel bőven megtömött marxista vezérkar, amelynek végső céljaiban már csak eszköz volt a munkásság, s forradalma csak gyilkosságokba, rendetlenségbe és pusztulásba szakadhatott...
Lenin jegyzeteiben így szerepel az osztályharc levezetése: "Matematika = plusz és mínusz. Mechanika = hatás és ellenhatás. Fizika = elektromosság a két póluson. Kémia = atomok kötése és bomlása. Társadalomtudomány = osztályok harca"...
Ez a leegyszerűsített marxizmus! Ez a jeges, zúzmarás, hideg zsidó világszemlélet, az ember alárendelése a maga által felfedett természettudományi tételeknek: a tudományos csalás, s az embervezetés becstelensége. És ebben az életszemléletben nincs semmi különbség a marxizmus harcra megosztott táborai között. Aki a történelmi materializmus és az osztályharc tanát elfogadja, az zsidó mérget vesz be és mérgez! Ahol pedig ennek a világszemléletnek hívei uralomra kerülnek, ott csak az történhetik, ami Szovjet-Oroszországban történt, akármilyen mérsékeltnek vallották magukat a marxisták gyöngeségük korszakában... Az elmélet kötelez, a világnézet beteljesülésre tör, s kétféle marxizmus nincs.

Lenin harsányan vádolta Kerenszkijt, hogy a hadseregben a fronton bevezette a halálbüntetést. A jövőbe nem látó tömeg zajosan tombolt örömében ennyi szelídség láttán. Egy hónap múlva Lenin volt az űr, s megkezdődött milliók lemészárlása!...
Kohn-Kun Béla is megindítóan panaszkodott a katonai hatóságok szigorára a szökevények kezelésében, de a kommunizmus alatt csürhéje ártatlan embereket végzett ki. A pacifizmus jelszava sehol sem tudta megakadályozni a vadállati, a fölösleges, a szadista gyilkosságokat; a marxizmus nevében öltek és raboltak mindenütt, ahol a kommunizmus felülkerekedett. Nemcsak Szovjet-Oroszországban ömlött át a marxista elmélet a bolsevizmus gyakorlatába, hanem mindenütt, ahol a fegyver és a hatalom a kezükbe jutott. Az osztályharc véres felvillanásainak egy a kezdete, a formája, a következménye és a romlottsága az öt földrészen, mert egyvonású a marxista vezetőség mindenütt, a világbolsevizmus sajátos összetételű vezérkarában! A szelídségi tüneteket egyedül az ellenállás és a kemény visszautas mértéke okozza...
Van szelíd bolseviki is, ott, ahol fogják. Van hazafiaskodó marxista is, ahol már ártalmas az egészségre a nemzetköziség... Még az is valószínű, hogy Szovjet-Oroszország lázas rángatódzásaiban, egyes vezető emberek megpróbálták az uralom átállítását elviselhető emberi alapokra, de a kísérlet nem sikerült, mert minden rendszer csak önmagát adhatja, s nem lényegének ellenkezőjét...
Rajta a vérvád a marxista osztályharc elméletén, hogy kirobbantotta a vérengzéseket, a terrort, a gyilkosságokat, s rákényszerítette sok ország vezetőségére az egyedül hatásos nyers, megtorló intézkedéseket. Ebben azután nincs helye a vitatkozásnak, mert minden "fehér" intézkedés csak következménye volt a "vörös" banditizmusnak. A legelemibb emberi jog a védekezés, s ahol az elkorcsosodott polgári uralom nem tudott véget vetni a terrornak, vagy ahol a szociáldemokrata vezetőség gyöngéd szemrehányásokkal próbálta megfékezni a kedves "elvtársakat", ott az életerős nacionalizmus elsöpörte a fórumról a marxizmussal szövetkezett demokráciát is. így történt a nagy változás Olaszországban, a német birodalomban, és Spanyolországban.
Egyetlen tenyésztelepe a gyakorlatba átültetett marxizmusnak Szovjet-Oroszország maradt, a zsidóság főfészke, a természeti kincseiben dúsgazdag birodalom, a "szocialista tanácsköztársaságok szövetsége", 21.200.000 négyzetkilométer területen -180 millió holt lélek fölött. Huszonnégy esztendő nagy idő, s a szovjet mindennap megígérte a világnak a munkásparadicsomot. Az ígéret teljesítésére kiirtották a középosztályt, állati sorba süllyesztették a parasztot, robotmunkára fogták az ipari munkást, puskacső elé állították a nemzeti gondolat harcosait, leverték a pisszenést is, s a birtokba vett föld és nép kincseivel felépítették a világforradalom hadseregét. Semmi sem volt elég a szovjet urainak, sok-sok milliós hadsereg kellett tűzzel és vassal továbbterjeszteni a "munkásparadicsom" áldásait. A kultúrbolsevizmus megszállottjai, akik a nyugaton minden hibát, bűnt és mulasztást olyan vad emberszeretettel kipellengéreztek, csodálatos módon csak szépet, jót, nagyot és nemeset láttak a szovjet halálországában.
Egyetlen uralmi rendszernek sem volt a történelem kezdete óta annyi önkéntes ügynöke, házalója, kémje és propagandistája, mint a szovjetnek! Szerte a világban, szabadkőművesek, zsidó írók, művészek és hivatásos forradalmárok, jóindulatú demokraták, liberális tőkések és uralmát sóvárgó akarnokok hirdették nyíltan és titokban a szovjet dicsőségét, s amikor az orosz pusztákon százezrek hullottak el az éhínségben, túltáplált zsidó némberek Sztálin-táncot jártak New York őrjöngő kommunista tömegei előtt...
A Komintern arannyal lazított Dél-Amerikában, Ausztráliában, az afrikai négerek között, az európai országokban és az ázsiai térben. A zsidó messianizmus körülrajongta a barbár hordákat, rokonszenvtüntetéseket, vérbeszakadt lázadásokat szított céljai elérésére, s azzal sem törődött, hogy a szovjet önmagával sem tudott megbékélni, s rövid időnként világot elámító vérfürdőket rendezett saját soraiban.
Egy ősrégi orosz monda szerint, - elérkezik egyszer a "névtelen állat" uralma... Itt bomlik ki előttünk a harcok fergetegéből a névtelen szovjet-állat, amely 24 évvel ezelőtt pontosan úgy intézte el áldozatait Mitauban, Kijevben, Rigában, mint a mostani visszavonulás széles területein. Akkor büntetlenül történhetett minden, ma azonban megtorlást kongat az óra. Marx elvetélt zsidó forradalmát felszámolja az európai nemzeti forradalom, s a világbolsevizmus kalandorait véglegesen leszorítja a becsületes életküzdelmek teréről. A marxizmus napjai megszámoltattak. Bolseviki gyakorlat nélkül elsorvad a hozzátartozó elmélet...
A dolgozó munkásnak édes-kevés köze van a bolsevizmus bukásához. A munkás nem bukhatik meg, csak feljebb léphet az emberi méltóság történelmi lépcsőzetén. Rendeltetése, hivatása szorosan hozzáköti nemzetéhez, s a nemzetköziség bukott álmai helyén be kell rendezkedjék az új életre, sorsának és küzdelmeinek ésszerű, józan irányításával. A marxista szervezetek helyére a XX. század korszerű munkáskamarái lépnek, védeni az eltulajdoníthatatlan emberi és szakmai jogokat, biztosítani a tisztességes részesedést a nemzeti termelésből, s felépíteni a népi szociálpolitika hatalmas épületét, amelyből egyetlen dolgozó sem maradhat ki.
A technika rohamos fejlődésében és a nemzeti tervgazdálkodásban az ember ura lesz végre a gépnek, nem szolgálja, s ebben a felszabadító folyamatban a munkás elfoglalhatja az őt megillető társadalmi rangsort. A munkás nem vágyakozik úri parolára, csak a maga helyére. Emberi életet, családi biztonságot, kulturális lehetőséget, egészséges lakást, tisztes bánásmódot, s megbecsülést joggal kíván a dolgozó, s az újjászervezett Európában, a munkaállamok békés, termelő rendjében teljesülhet is a természetes munkáskívánság. Csak a nemzeten belül szüntethető meg az osztály felfelé és lefelé egyaránt, hogy helyet adjon a munkafeladatok tervszerű rétegeződésének abban a lelkes szervezetben, amelynek rendjét és igazságát a közerkölcs szabályozza.
Egyik nemzetnek sem hoz megváltást ingyen és bérmentve a másik! A szemünk előtt pereg le egy megbomlott kor és egy csődbe vert világnézet tragédiája: tanuljanak belőle közös jóakarattal, nézzük végig figyelmesen a véres képekbe rögzített filmet, s keressük meg a magyar utat munkával, szellemi törekvéssel és mélységes hittel, hogy megérdemelt jövő legyen a miénk...


Szovjet népek a fogságban
(1941. augusztus 7.)
A keleti harctérről százezrek menetelnek végeláthatatlan sorokban, s fegyveres őrség kíséretében a kijelölt hadifogoly táborok felé. Letört, halálosan fáradt és halálra rémült emberek, akik csak hetek múlva hiszik el, a sok ijesztgetés után, hogy nem mészárolják le őket, ahogy ők végeztek volna ellenfeleikkel, a politikai biztosok parancsára...
A világ egyetlen hadseregében sincs olyan csodálatos, zagyva, kevert népegyveleg és bábeli nyelvzavar, mint a szovjet hadifoglyok milliós táborában!
Feltárul előttünk (...) a titokzatos ázsiai népvándorlás forrása, a faji települések erőszakkal bomlásba vert rendetlensége és a szovjet uralom alá kancsukázott szerencsétlen népek romlása.
A szovjet birodalomban 100 különböző nép él, helyesebben - haldoklik! Szláv törzsek, oroszok, ukránok, fehéroroszok, s lengyelek; finnugor népek, finnek, észtek, lappok, mordvinok, cseremiszek, osztjákok, vogulok, szamojédok; török-tatár népek, baskírok, kirgizek, üzbégek; kaukázusi népek, georgiaiak, örmények, cserkeszek, kurdok, kalmükök -, a faji keveredés és a törzsi megoszlás százféle zártságában kerültek bele a szovjet béklyóiba. A Kreml vörös uralma nem ismert nemzetet és fajt, s ha meg is engedték az anyanyelv használatát, ugyanakkor gyilkos erővel törtek le minden megmozdulást, amely sajátos népi fejlődést és kultúrát követelt. Csak a zsidó volt kivétel, - Marx népe hozzátartozott az uralkodó réteghez, s a központi akaratot irányította. (...)
... A szovjet, az elrabolt népi kultúráért csak elaljasodást, emberi züllést, baromi fásultságot, szürke, szűkhomlokú, haladásellenes, barbár tömeget tudott adni cserébe az emberiségnek! Minden fajtából kihozta a rosszat, a gonoszság lappangó ösztöneit, az állati vonást, az elhanyatló megadás dermedt érzését. Már csak itt-ott villan fel az erős fajtákban a szellem, az életkedv, s az értelem...
Kultúrát hazudott 25 éven át a szovjet-zsidó uralom (...) .... A szovjet pusztulása, az emberiség megmentése!


Húszmillió magyart
(1941. augusztus 20.)
Szent István napját ünnepli a megnagyobbodott Magyarország, s a szívünk beleolvad népünk, fajtánk ezeréves történelmi múltjába. Szívesen és boldogan lapozzuk visszafelé a dicső múlt könyvét, lélekkel idézgetjük szóban, írásban és képekben mindazt, ami volt, de az egészséges magyar gondolkodás mégis azt súgja, hogy a múlthoz akkor leszünk méltóak, ha kutató szemünk a jövendőt keresi, s azért dolgozunk - ami lesz. (...) Megnövekedett a magyar föld, s a magyar élet be kell töltse ezt a földet. A nép a történelem értelme, s európai sorsunk attól függ, hogy a népek biológiai versenyében, hogy álljuk meg a helyünket. A népszaporodás az évezredek mozgató ereje, s a történelem törvényeit ismerő magyar erre a kérdésre kell irányítsa minden figyelmét, ha Szent István népének megmaradását és boldog életét nemzeti munkával szolgálni akarja.
Az EPOL (Egészségpolitikai Társaság), ez az életrevaló fiatal egyesület egy könyvet jelentetett meg, Korponay András "Húszmillió magyart" című könyvét. (...) Valóságos jajkiáltás ez a könyv; bele kell, hogy hatoljon minden nemzetét féltő, jövő sorsáért aggódó magyar embernek a szívébe. Alapeszméje az, hogy csak akkor boldogulhatunk, akkor lesz újra hatalmas, erős a magyarság, ha számbelileg megnövekszik, ha életfáján nagyszámú egészséges gyümölcsök teremnek. (...) Meggyőző történelmi adatokkal bizonyítja a könyv, hogy Magyarország is akkor volt leghatalmasabb, legtekintélyesebb Európában, amikor népszáma a többi európai hatalomhoz hasonló nagyságú volt. Mátyás király birodalmának 5 millió körül volt a lélekszáma, s ennek 75-80%-a, kb. 4 millió volt magyar! Ha meggondoljuk, mondja Korponay, hogy ugyanezen korban Anglia népessége mindössze 3,7 millió, Oroszországé 2,1 millió, Poroszországé pedig 800 ezer lelket számlált, akkor érthetjük át Mátyás király birodalmának európai viszonylatban vett óriási hatalmi súlyát. Ebben az időben csak két egységes európai monarchia múlta felül számbeli tekintetben Magyarországot, Spanyolország és Franciaország! A Habsburgok birodalmának és Itáliának ugyan szintén nagyobb volt a lélekszáma, de ezek egyike sem volt egységes országnak tekinthető.

A mohácsi vész után következő 150 éves török uralom annyira megfogyasztotta az ország népességét, s különösen a magyarságot, hogy a XVIII. század elején csak félannyi lakosa volt Magyarországnak, mint 250 évvel előbb, sőt kevesebb, mint Nagy Lajos korában, amikor 3 millióra lehetett becsülni a népességet, és Mátyás király négymilliós magyarságából csak 1.200.000 maradt. A magyarságnak nemcsak a száma fogyott meg, de életereje, szaporodó képessége is megcsökkent a nemzet legértékesebb férfi népességének kipusztulása folytán.
Hozzájárult ehhez, hogy a magyarsággal ellenséges kormányzat a XVIII. században tömegesen telepítette az idegen népfajokat Magyarország területére, úgyhogy bár II. József koráig a magyarság száma kb. elérte a 3 milliót, arányszáma az ország népességében 39%-ra esett le. Azóta a világháborúig felszaporodott ugyan a magyarság száma 10 millióra, de ez még mindig csak valamivel több, mint felét (54,5%) tette az ország lakosságának.
A kiegyezés utáni korszak Korponay szerint ábrándok után futkosott, amikor a 30 millió magyart tűzte ki célul, de ezt nem a magyar nép biológiai erejének védelmével és fokozásával igyekezett elérni, s nem törődött azzal, hogy a magyarság soraiban szerepel a nyelvileg magyarnak vett 700 ezer zsidó és jelentékeny számú, csak névleg asszimilált idegen. Ugyanakkor "a magyar lelkek százezrei pusztultak el a halál valamelyik sötét sikátorában, mások meg koldusbottal kezükben keltek útra a tengeren túlra, új hazát keresni"...

Korponay nem zárkózik el az asszimiláció elől, mert hiszen az asszimiláció sok helyen és sok esetben természetes folyamat, de nagyon helyesen mondja: "bármi asszimiláció sikerét nem azáltal biztosítom legjobban, ha az asszimilálandók számát nyakló nélkül növelem, hanem ha az asszimilálok tömegét erősítem".
A magyarság új felemelkedésének alapfeltétele tehát szerinte "az asszimiláció kimérájára épített népesedéspolitika könyörtelen felszámolása és a magyar jövőnek a színmagyarság számbeli megerősítése által való alapozása".
A mai helyzet megdöbbentő és elszomorító. Mutatkozik ugyan még most is természetes szaporodás, mert a születések száma felülmúlja a halálozásokét, de ez a szaporodás már csak látszólagos, mert csak az idősebb korosztályok lélekszáma növekszik! A fiatalabb nemzedékek már évről-évre kisebb számmal lépnek az alkotó életbe, s mire az idősebbek fokozatosan kihalnak, a mostani születési szám mellett meg fog indulni a népesség tényleges fogyása. A másik nagy baj, hogy a szomszéd és velünk szemben barátságtalan népek, az oláhok és szerbek, kétszer olyan mértékben szaporodnak, mint a magyarság! (...) Nekünk, ha a Duna völgyében vissza akarjuk állítani vezető szerepünket, természetes szaporodás tekintetében is az oláhok és szerbek előtt kell járnunk, különben még mostani helyzetünk is súlyosbodni fog!
Szigorú követelményeket állít fel Korponay a magyar néppel, családdal, társadalommal és a kormányzattal szemben is. (...) ...meg kellene változtatni az egész társadalmi felfogást és életformát, amely egy számunkra idegen szellemiség térhódítása nyomán honosodott meg, vissza kell térni a régi magyar erkölcsös életfelfogásra, amely nem nyűgöt látott a gyermekben és a szórakozások akadályát, hanem örömet, reményt és büszkeséget! (...) ...érezhető kedvezményeket kell adni azoknak, akik sok gyermekkel biztosítják a magyarság jövőjét, ezeket minden tekintetben (földreform, adózás, alkalmazás, fizetés, előléptetés, stb.) előnyben kell részesíteni, az egykézőkkel, vagy gyermektelenekkel szemben.
Érezni kell mindenkinek, hogy nemcsak saját magáért van, nemcsak azért, hogy úgy-ahogy végig élje életét (...) és sírba szálljon, anélkül, hogy maga helyett még egy magyar embert sem állít a jövő szolgálatába, hanem azért is, hogy tovább vigye nemzetét a nagy célok felé. (...) Az állami, gazdasági és társadalmi formák vagy elősegítik, vagy hátráltatják a nemzet nagy testének egészséges szaporodását.
Szent István népének az a kötelessége, hogy értelmének és akaratának minden erejével a magyarság népi erejét növelje, s az új világban olyan életformát találjon, amely sűrű, egészséges magyar dolgozókkal tölti be az ősi ország földjét.


Két világ - és az egyiknek pusztulnia kell!
(1941. augusztus 20.)
A döntés korát éli az emberiség! Nem a tűnődők, a szellemi betegek, a roncsolt idegzetű politikai alkuszok, s a tüzet és a vizet összebékíteni próbáló nagyképű senkik a kor hősei, hanem az egyenes harcosok, akik tudják, hogy a döntés végzet, sors, történelmi szükség, s az egyik világ tökéletes porráomlása!
Nincs módja senkinek, a világot ostromló két óriás tábor közül, egyéni révedezésenek korcsszülöttjét, - a nem létező harmadik tábort választania. Aki elhúzódik és félreáll, az az ellenséget erősíti, vagy a szörnyű összecsapás végét alattomosan várja, aljas helyezkedésre...
Nem a győzelem bizonyossága, nem a kalmár számítás, hanem az erkölcsi kötelesség parancsol állásfoglalást a szovjet ellen vívott európai szabadságharcban, minden földi erő ellen, amely az emberi kultúra gyilkosaival szövetkezik! Bármilyen ellentétek válasszanak is el egymástól európai népeket, a becsületes megbékélés alapfeltétele a szovjet barbár, uszító és véres uralmának megdöntése.
A szovjet a polgárháború, a nemzetközi viszály és az öldöklés állandósítása!
Huszonöt év alatt rendszer lett, minden felmerülő kérdést az emberi életek tömeges vadállati kioltásával intézni el: ez a Kreml ázsiai uralmának módszere, amelyet a megszokottság vérlázító közönyével alkalmaznak a harctereken is, az arcvonal mögött, a saját lakosságuk és a sebesült katonák ellen egyaránt. A szovjet uralom megtörése nélkül nem lesz béke, haladás és kultúra Európában! Két világ közül csak a jobbik győzhet...


A háború harmadik éve
(1941. szeptember 4.)
A háború harmadik éve kezdődött meg ezen a héten. Puszta formaság megemlékezni a napról, mert az európai szabadságharcnak csak kezdete volt és vége lesz a világtörténelem számára. Bennünk él a szeptemberi hajnal, amikor az angol biztatással kierőszakolt lengyel háborúban az ágyúk először eldördültek, ma is érezzük a francia és az angol hadüzenet óráinak lázát, 1939 szeptemberének kezdő hetét, s az első csaták és ütközetek híreinek idegfeszítő robbanásait.
Hogy kavargóit, bomlottan és félőrülten a világ, micsoda rohamra indult minden országban száz közös ellensége az új Európának, s mit éltünk át itthon is a zsidóság és a reakció eszeveszett szándékainak, és jóslási dühének pergőtüzében!...
Azután beleszóltak a fecsegő vitába a harctéri események. A vérnek és az acélnak, a hűségnek és a kötelességtudásnak csatamezején szörnyű ütésekkel figyelmeztette a világot az új katonai, gazdasági, politikai és társadalmi igazságokra a német hadsereg. Lengyelország, Belgium, Hollandia, Norvégia és Franciaország erődítményei összeomlottak. Olaszország belépett a háborúba nagy szövetségese mellé. Afrika földjére csapott át a láng, a Balkánt végigperzselte a háború tüze, s égig lobbant a Szovjetunió keleti arcvonalán...
Államszervezeteket és országokat söpört el a tűzcsóvás vihar, s minden helytelen lépést hetedíziglen megbüntetett! Magyarország területe a háború két esztendejében négyszer megnagyobbodott...
Sorsunk, életünk elválaszthatatlanul és bajtársi becsülettel igazodik a tengelyhatalmakhoz. Honvédeink harca szent áldozattal pecsételi meg a szövetséget, amelyet szabad lélekkel és akarattal kötöttünk. Nem vagyunk pártatlan szemlélők, lapuló konjunktúravadászok és megkergült, alattomos zsidó ügynökök, akik gyűlöletüket mostanában hallgatásba és előkelősködő semlegességbe rejtik; - az első vonal a helyünk, a világnézet és az európai közös jövendő harcaiban. Minden forró hitünk és vágyunk a végső győzelmet, a tengelyhatalmak békéjét övezi, mert ma ez az egyetlen, a kizárólagos, cselekvő magyar politika, s annak bármilyen ravasz és ügyes megtámadása vagy gyöngítése bűn és árulás!
Erdély visszatérésének első évfordulóját ünnepeljük. Akik a szívükben ünnepelnek, gondolják végig befelé, őszinte elfogulatlansággal a visszacsatolt részek történetét, s megmaradt nemzeti céljainkat...
Légüres térben csak az agybeteg emberek spekulálnak. A földön azonban, adott erőviszonyok hálózatában kell eligazodni, s a történelmi ösztön és a világnézeti akarat együttesen hirdetik a háború súlyos megpróbáltatásainak harmadik esztendejében, hogy csak egyetlen igaz magyarbarát politika van, - a hűséges tengelybarát politika!


40.000.000.000 dollárt...
(1941. szeptember 4.)
40.000.000.000 dollárt szavazott meg az Egyesült Államok kongresszusa az utolsó 12 hónapban a hadsereg megerősítésére. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ezért a megszédítő összegért 20 millió tisztességes munkáslakást lehetne építeni - vagy 80 millió emberi lélek és test egészséges hajlékának -, ami nem volna megvetendő feladat a világbéke helyreállítására...
Na, mindegy. Nem erről akartunk írni, hanem az American Magaziné legújabb számának rendkívül érdekes elmefuttatásáról, amelyben William A. H. Birnie "a washingtoni 5%-os fiúk" történetét írta meg.
Ezek a boyok már meglett gonosztevők, bandákba verődött gengszterek, akik Washingtonban ütötték fel tanyájukat, megszerezni az óriásra dagadt hadikiadásokból legalább 2 milliárd dollárt. Az elgondolás, a terv és a gyakorlat igen egyszerű. A hadsereg és a haditengerészet bevásárló központjai ontják szinte éjjel-nappal a rendeléseket: l millió katonai nyakkendő, 40 millió cipőzsinór, 2 millió borotvaszappan, 2 millió takaró, 4 millió zsebkendő, sokmillió méter szövet, vászon, 3 millió pár csizmabakancs, - csak olyan határszéli kisebb üzleteknek számít a rendelések féktelen áradatában...
Mármost mi a feladata az egymásba taposó kijáróknak? Beállni bármi áron, bárhogyan a rendelő és szállítók közé, s betakarítani a közvetítésért legalább 5%-ot. Washingtonban nyüzsögnek az 5%-os fiúk, - írja Birnie, s a legfurfangosabb terrorral kényszerítik a vállalkozókat, közvetítő szerepük elfogadására. A körlevelek ezrei futnak szét a gyárakhoz, felajánlani az állami rendelések elnyeréséhez a bennfentes segítségét. Az 5%-os fiúk éjjel repülőgépben alszanak, s nappal üzletet kötnek a vidéki vállalkozókkal, képviseleteket szerveznek, s bárki kap rendelést, megjelennek a közvetítői jutalékért. Az állami szervek valósággal hajszolják a szállítóképes cégeket, s mégsem tudnak találkozni velük, mert beleütköznek mindenütt a kijárok hadába...
A Kongresszus és a nagy szállodák halijában, a hivatalok előszobáiban, éjjeli mulatók, szórakozóhelyek, szolid és fényűző éttermek asztalai körül tolong a siserahad, elfogja a gyanútlan idegeneket, megsúgja a befolyásos üzletemberek nevét, hízeleg, fenyeget, nagyzol, hazudik, segítőtársakat mozgósít, s végül üzletet köt.
Kis állami hivatalnokok ott hagyják az állásukat, s rohannak meggazdagodni Washingtonba. Egy-egy szerencsés "szerény" fogás 10-20.000 dollárt jövedelmez. Sehol a világon nincs egy ilyen kísértő és kísérteties piac! Wanderberg szenátort a folyosón fogták el, hogy milyen rendeléseket parancsol a választóinak...
Wanderberg kijelentette a nyilvánosság előtt, hogy a paraziták rablóbandája fenyegeti a tisztes üzleti világot. Tombol az őrjöngő tánc az aranyborjú körül. A liberális gazdasági rend végső következményei sötét árnyékot vetnek a fegyverre, s az 5%-os fiúk kicsorbítják a kardok élét. A világ legnagyobb veszedelme, ha a háborút és a fegyverkezést - az üzlet parancsolja...


Gyulafehérvári emlékek
(1941. szeptember 4.)
Kerek egy esztendővel ezelőtt, 1940. szeptember 3-án vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója kiadta a hadparancsot:
Honvédek!
A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert! Indulunk, hogy ismét birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét.
Felszabadulást viszünk huszonkét év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül hozzánk hű nemzetiségeknek.
Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében. Előre a keleti Kárpátok gerincéig!
A hadparancsot követően a magyar csapatok bevonultak Szatmárnémetibe, ugyanakkor a miénk lett ismét Nagykároly és Máramarossziget, másnap meg Nagyvárad fogadta mámoros ünneppel a felszabadítókat. És aztán egy teljes héten át: szeptember 13-ig, az egész világ Erdély felé figyelt, ahol a magyar szív és lélek égig lobogó ujjongása űzte el Trianon sűrű, sötét éjjelét. Zilah, Szilágysomlyó, Bánffyhunyad, Nagybánya, Dés, Beszterce után szeptember 11-én kincses Kolozsváron dagadt egyetlen óriás öleléssé tízezer és tízezer kar, hogy minden időkre magához szorítsa a szenvedések és megaláztatások két évtizede után újra magyar életet hozó honvédeket. Szeptember 13-án pedig már Marosvásárhelytől, Székelyudvarhelytől, Csíkszeredától le egészen Mikes Kelemen háromszéki Zágonáig és Gábor Áron Kököséig piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél a székely vármegyékben is... Észak-Erdély felszabadult!
... Múltamat és jövőmet beragyogó ritka ajándékban részesített akkor az ég: bevonuló csapatainkkal együtt végigjárhattam drága szülőföldem területét. És a világgá röppenő ünneplésben, az összeboruló fejek fölött, a szélbe simuló háromszínű zászlók alatt, túl már az elérhetetlen, távol suhanó hangokon, a kitágult térben ott éreztem a múltból tündöklőén a jövőbe hajló fényt: az örök magyarságot...
Erdélynek erről az örök magyarságáról emlékezem ma is, a felszabadulás első évfordulóján és emlékeim színhelyéül a határokon túl maradt Gyulafehérvárt választottam... Hogy miért? Azért, mert ezeréves történelmünk viszontagságai között mindig csak akkor döbbentünk rá, hogy mi nagy kincs számunkra, amikor ezt a kincset elvesztettük, vagy keserves küzdelemmel később visszaszereztük, így volt ez egy évvel ezelőtt Kolozsvárral is. Reszketett a lelkünk, amikor kapuihoz érkeztünk. Vajon mi lett belőle hosszú huszonkét esztendő alatt? Addig a magyar élet, a magyar kultúra ősi fellegvára volt még akkor is, amikor szerte a hazában hol a Kelet, hol a Nyugat próbált kiirtani mindent, ami magyar. 1918-ban aztán a Kelet és a Nyugat szövetkezett ellene. Addig a legmagyarabb levegőjű nagyvárosunk volt. A Város, amely szívben és lélekben is mindig magyar tudott lenni. (...) Amikor aztán ismét megindultunk feléje, csoda-e, ha a torkunkban dobogott a szívünk? Hiszen két évtized óta azt híresztelték ellenségeink, hogy Cluj lett belőle! Mentünk, egyre közelebb mentünk hozzá, és amikor már csak lépések választottak el tőle, megpillantottuk piros-fehér-zöld lobogódíszét. Drága, büszke, egyetlen Város! Száz és ezer helyen rejtegetett idegen uralom alatt magyar zászlókat: templomok mélyén, intézetek, egyesületi székházak szekrényei alján, magánlakások féltve őrzött zugaiban, és ez a sok-sok lobogó 1940. szeptember 11-én reggel mind előkerült, hogy mélyen meghajoljon a honvédek előtt... Kolozsvárból nem lett Cluj! Az maradt a román megszállás alatt is, ami eddig volt: a magyar Erdély fővárosa.
A hazatért Kolozsvár mellett a másik magyar fejedelmi város Gyulafehérvár volt. Emlékezem most róla, mert ott is kincseket hagytunk, nagy kincseket, nemcsak anyagiakban, hanem lelkiekben is.
Emlékezem...
Negyven évvel ezelőtt az Olt háromszéki partjáról, unitárius parókiáról vetett a sors Gyulafehérvárra, a Maros messzi, alsófehéri partjára. Akkor cseperedtem bele a gimnazista évekbe. (...) Még most is hallom örökre felejthetetlen édesanyám búcsúszavait. Összeölelt, százszor megcsókolt, a fejemre tette a kezét és így bocsátott el nagy nekiindulásomra:
- Ne sírj, kicsi fiam, inkább örülj, mert szép helyre mész, történelmi városba. Nézz meg ott mindent, s ha unitárius vagy is, menj el a várbeli székesegyházba. Oda temetkeztek Erdély fejedelmei, ott nyugszanak a Hunyadiak is. Imádkozzál majd a fejedelmi síroknál...
Szeptember volt akkor is, de bizony bő november lett belőle, mire én, a kis falusi protestáns templomokhoz szokott gyermek, bemerészkedtem a gyulafehérvári hatalmas Szent Mihály székesegyházba. (...) Álltam, álltam, hazagondoltam Háromszékre, ami egyszerű templomunkra és imádkoztam... Arra rezzentem fel, hogy valaki vállon érintett. A ministráns volt, de mögötte ott magaslott a kanonok is, és ő szólalt meg:
- Ha imádkozol, fiam, miért nem térdelsz le?
Csak dadogva tudtam elmondani, hogy unitárius vagyok és mi nem szoktunk térdelni ima közben... Szelíd mosoly suhant át a kanonok arcán, kézen fogott, kissé tovább vezetett, s újra hallottam a hangját:
- Hát, itt azért éppen letérdelhetnél, mert ez az unitárius János Zsigmond szarkofágja... Jól megjegyezd magadnak, gyermek! A katolikus székesegyházban találtál rá az unitárius János Zsigmondra... Erdélyben élünk, kisfiam!... Jó egy év múlva a kanonoknál is nagyobb úrral találkoztam: boldog emlékű Mailáth Gusztáv Károly gróf erdélyi katolikus püspökkel. Szokása volt neki, hogy be-benézett a főgimnáziumba (...), s ahogy végignézett rajtunk, egyszer csak azt mondta, hogy akiknek latinból jelesük van, azok sorakozzanak a katedra elé. Kiálltunk valami heten-nyolcan, ő meg odafordult az elsőhöz:
- Milyen vallású vagy?
- Katolikus, - felelte a gyerek.
A püspök adott neki egy szép szentképet.
- Hát te milyen vallású vagy, - fordult a másikhoz.
Az evangélikus szász család gyermeke volt. Ő is kapott egy szép szentképet. Aztán egy görögkeleti fiú jött, megint katolikus, evangélikus, majd hozzám ért a püspök.
- Hát te?
- Én unitárius vagyok.
- Aha! Hát te vagy az egyetlen unitárius az egész iskolában? Zavar fogott el, hiszen püspökkel életemben nem beszéltem eddig, s ahelyett, hogy igennel válaszoltam volna, úgy feleltem neki, ahogy Háromszéken szokás:
- "A"
Az osztály nevetni kezdett, én meg rettenetesen szégyelltem magamat. De akkor a püspök egészen hozzám lépett, megcirógatta az arcomat és így szólott:
- Ne szégyelld magad, hogy székelyül szólottál. Inkább azt mondd meg nekem, tudod-e, hogy mi történt a tordai országgyűlésen?
Egyszerre elmúlt a zavarom, talán a cirógatástól, talán attól a nagy emberségtől, ami áradt belőle és felvetettem a fejemet:
- Igen, tudom!
Megpihentette rajtam a szemét:
- Hát, ha tudod, ne felejtsd el soha! - mondta tovább, eltette a szentképeket, benyúlt a reverenda-zsebbe, s hogy nekem is adjon valamit, adott egy fényesen csillogó arany tízkoronást...
Soha nekem akkora rangom nem volt, mint az ezt követő tízperces diákszünetben. Katolikus magyarok, evangélikus szászok, görögkeleti románok fogtak körül és faggattak, hogy mi történt hát azon a tordai országgyűlésen?
... Istenem, mi történt volna? Egész Európában ott hirdették ki először a keresztény vallásszabadságot!
Észak-Erdély felszabadulásának első évfordulóján, amikor mindenki ismét ünnepel, ezek jutottak eszembe: gyulafehérvári és háromszéki emlékek.
Ahogy emlékeztem, úgy éltünk mi a régi magyar Erdélyben. És bizony mondom, hogy így kell élnünk ezután is az egész országban, ha meg akarjuk tartani azt, ami a miénk.
Ez az örök magyar Erdély parancsa.
(írta: Vaska Géza)


Hazugság-jegyzéket...
(1941. november 20.)
Hazugság-jegyzéket szerkesztett a német Weltdienst, a londoni és a moszkvai elzsidósodott rádió hírszolgálat elképesztő füllentéseiről, s valóban érdemes utólag átolvasni legalább a nagyobb hazugságokat, hogy lemérhessük előre az értékét a jövőbeli állításoknak:
A moszkvai rádió június 27-én közölte, hogy Németországban megtiltották a nevetést, az államhatalom védelmére... Július 8-án a szovjet rádió bemondása szerint, vörös előőrsök megfigyelték, hogy egy német páncéloskocsi bádogoldala behorpadt, mert egy német tiszt nekidőlt...
Moszkvai rádió, július 26-án: A német vezérkar Hitler távozását követeli... Londoni rádió, július 28-án: Goebbels és Göring összevesztek Hitlerrel és beszállították őket egy gyűjtőtáborba... Az angol Daventry-rádió, augusztus 4-én: Hitler bezáratja és megöleti tábornokait... Moszkvai rádió, augusztus 7-én: Kenyeret és burgonyát hetenként csak kétszer adnak a lakosságnak Németországban...
Moszkvai rádió, augusztus 15-én: Berlinben géppuskákat állítottak fel az utcákon, a nyugtalanság elnyomására... Londoni rádió, augusztus 20-án: Göring birodalmi marsall, egy angol légitámadás alatt mindkét lábát elveszítette... Moszkvai rádió, augusztus 22-én: A birodalmi kormány és sok magasrangú hivatalnok elhagyta Berlint, - nehogy fogságba kerüljenek...
Reuter-hír, augusztus 27-én: Rundstedt tábornokot megölték a tisztjei... Moszkvai rádió, augusztus 31-én: Német katonák levágják az orosz asszonyok fejét és feltűzik a kerítésekre... Londoni rádió, szeptember 4-én: A sebesült német katonákat a hadvezetőség hajókra rakatja, s éjjel a tengerbe dobálják őket... Angol Daventry-rádió, szeptember 17-én: A keleti fronton, a szigorú tábornoki tilalom dacára, a német katonák vörös nyaksálat hordanak, s így tüntetnek a bolsevizmus mellett... Moszkvai rádió, szeptember 20-án: Kölnben, Aachenben és Berlinben a katonaság sortüzet nyitott a felkelőkre...
Ezek a félőrült szemérmetlen hazugságok a tengelyellenes propaganda tiszavirágai - Egy napig élnek csupán; gyorsan kiderül, hogy alaptalan a hír, de a nagyobbára zsidó kürtösök mégis hisznek buzgó munkájukban, mert hiszen Jerikó falai is csupasz kürtszóra dőltek össze...
Igaz, hogy ez a jerikói-üzlet régen volt, s azóta jobb az ágyú a várak ostromához, de hány millió zsidó él a világon, aki meredten, lázasan figyeli az angliai és a szovjetorosz rádiót, s lelki barátaival együtt sürgeti és üzeni az űrbe: "Hazudjatok nekem, nagyot, kiadósat, hazudjatok csak egy félórára, mert úgyis - elhiszem..."


Rettenthetetlen zsidók...
(1941. október 2.)
Rettenthetetlen zsidók születnek a magyarországi ponyvairodalom titokzatos műhelyeiben, példányonként l pengőért, s a gyanútlan közönség bőségesen vásárolja a héber propagandaműveket.
P. Howard az előkelő neve az egyik ponyvaírónak, akit nyugodtan olvashatunk Pinkász H.-nak, s a másik a W. Johnson néven angoloskodik, igen valószínűen a Weisz J., prózai valóságának rejtegetésére. Azt sem hisszük el a bizonyításig, hogy ezeket a fércmunkákat angolból fordítják, - itt készülnek a zaftos pesti zsargonban, valahol a Dob utca és kapcsolt részein...
Pinkász Howard könyve a Szaharába repíti az olvasót, ahol az idegenlégió vad hősei között a legelső, a legnagyobb, a legbátrabb Dávid Menachem, a kis girhes zsidó, egy orosz gárdakapitány gyilkosa, aki vallásos, szelíd, lovagias, de vasat hajlít ha kell, rohamkéssel öli a gaz tuaregeket, géppuskával "forgáccsá lövi" a lázadó fegyencek kobakját, s szerényen jelenti:
"Négy hadjáratot mischmascholtam, szép kis hecc volt..."
Dávid megment egy keresztény Dreyfusst, ez a Dávid egy vakmerő, egy hős, egy lovag, s meg is kapja a köztársasági elnöktől a becsületrendet.
Így az egyik Dávid...
Mert a másik is az, a Weisz-Johnsoné, de ő nem a Menachem, hanem a daliásabb Finkelstein törzshöz tartozik. Finkelstein Dávid felül a halálhajóra, reggelenként Jeruzsálem felé hajlong, s imádkozik; szintén gyönge, szintén lovag, megment mindenkit elől-hátul, akit talál, pisztolyaggyal hasítja szét a malájok fejét, ha pisszenni mernek az angol és amerikai tőkés urak ellen, javai oltárterítővel törli zöldpenészes szakállát, s végül elfogja Ázsia császárját, a lázadó Tao-Vei herceget, miután félkézzel kiszabadítja az angol Secret Service emberét a biztos halálból. Finkelstein Dávidot tábornokok üdvözlik, de ő elhárítja a haszontalan szónoklatokat, felvesz 1000 darab százdollárost, s megvizsgálja a bankjegyeket, hogy nincs-e köztük hamis...
Ilyen "magyar" ponyva kering közöttünk 1941-ben. Nyomják rá az ilyen könyvek fedelére, hogy "zsidó házikönyvtár" - s nem emelünk szót ellenük, de így csalás és lelki mérgezés ez az ostoba és alattomos zsidómagasztalás, az angol nevek mögé csúsztatott hazai célzatosságokkal...


A bolsevizmus szűkebb területre szorul...
(1941. szeptember 11.)
A bolsevizmus szűkebb területre szorul szerencsétlen szülőföldjén, de kényelmes terjeszkedési lehetőségekhez jut az angolszász világban. Az angol-szovjet barátkozás és katonai együttműködés bőven termi vörös virágait, s néhány hónap múlva, már "ész földrészek megérzik majd a fellángoló osztályharcokban és a terrorisztikus cselekedetekben a természetellenes szövetkezés áldatlan következményeit.
Walter Citrine, az angol szakszervezetek főtitkára, aki néhány évvel ezelőtt szovjet-oroszországi tanulmányútja után, világfeltűnést keltő könyvében leleplezte a bolsevizmus embertelen uralmát és szörnyű hazugságait, most javaslatot tett egy közös angol-szovjet szakszervezeti tanács felállítására, amely felváltva Londonban és Moszkvában ülésezne. Az ajánlatot viharos lelkesedéssel elfogadták, éppen úgy, mint annak idején az angol-francia szakszervezeti nemzetköziség tervét...
Londonban már megnyílt a szovjet propaganda-kiállítás, amelynek megnyitóján Churchill feleségét a tapintatos kommunista szónok "elvtársnő"-nek szólította, a hattyútavas kastély és egyéb burzsuj kellékek lelkes feledésével...
Tanner, az angol fémmunkások szövetségének elnöke, hevesen kikelt minden olyan reakciós egyed ellen, aki a szovjetbarát politikát megellenezni merészeli, s a milliomos Cripps, Anglia moszkvai követe, "a világ két legnagyobb nemzetének" nevezte Nagy-Britanniát és a szovjetet, - valószínűleg azért, mert egyik sem nemzet, hanem nemzetek fölötti uralmi rendszer!
A világnagyságból egyelőre kihagyott Amerikában is vörösre izzik a bolsevizmus parazsa. A zsidóság kozmopolita ereje vad szívességgel kovácsolja a plutokrata és a kommunista frigyet valami új mételybe, s a világrendet felborító egyesített áradatba, hogy faji céljait a romok fölött elérhesse. A kommunista világforradalom segítségében reménykednek a tőketulajdonosok és a demokrácia hívei, s nem is titkolják, hogy minden ellenkező országban fel akarják használni maguk mellett Sztálin 5. hadoszlopának alvilági csoportjait.
Ma még megünnepelnek minden érkező bolseviki ügynököt Londonban és Washingtonban, körültömjénezik az ázsiai gyilkosokat, de elérkezik a fizetés fekete napja, amikor az angolszász országok elkésetten belátják, hogy önvédelem címén behurcolták országaikba a halálos - szellemi pestist...


Werner Mölders
(1941. november 27.)
A világ legbátrabb vadászrepülője, a 28 éves ezredes, 115 légi győzelem csodálatraméltó hőse, lezuhant egy futárgéppel, amelyet nem maga vezetett, s halálát lelte a gép romjai alatt. Lovagkeresztjét kard és briliáns díszítette, halványa volt egy harci erényekben gazdag nemzetnek, nevét a fiatalság a szívébe zárta, s hazája határain túl milliók ismerték.
Életvidám, jószívű, bajtársias férfi volt (...) önfegyelme és hidegvérű bátorsága avatok a technikai kor hősévé. Lelki és testi tulajdonságainak egyensúlya forrasztotta össze a vadászgéppel, amelynek utolérhetetlen művésze lett a légi harcokban. Ki tudja méltóan jellemezni 115 légi harc minden fordulatát, s villámgyors cselekedetét, a párharcot a végtelen űrben, szakadozott felhők rongyai között, a csalogató menekülést és a váratlan támadást, a küzdelmet a magasságért és a jobb helyezkedésért, a vigyázatot az ellenséges raj dühödt támadásában, a legkedvezőbb pillanat kivárását a halálos géppuskatűzre, s lángralobbantására a vörös spanyol, az angol, a francia és a szovjet repülőgépeknek: - ki tudja Mölders 115 győzelmét méltóan jellemezni?...
Ha angol, vagy francia lett volna, akkor is feléje fordul a világ figyelme és bámulata, mert van az emberi teljesítménynek egy olyan mértéke, amelyen túl a dicsőség babérkoszorúja már nem a hadban álló táborok szerint osztogatják. Az emberiség harcot vív a levegő tökéletes uralmáért, s ebben az óriás küzdelemben, az európai háború tapasztalatai évtizedekkel lendítették előre a haladást. Ha majd béke lesz, s az országok és nemzetek egy lehiggadt században élvezhetik az elért eredményeket, akkor is megmarad tisztán és ragyogóan Werner Mölders emléke követendő példának az ifjúság előtt, mert korának igaz fia, a gépe mestere, s a levegő bátor ura volt, népének és hazájának haláláig hűséges szolgálatában...
Mélységes megindulással helyezünk el sírján - egy magyar fenyőágat...


Keresztes hadjárat 1941
(1941. december 18.)
Marjay Frigyes drámai könyve, a "Keresztes háború 1941" a magyar karácsonyi könyvpiacnak kétségtelenül a legnagyobb eseménye. Ez a könyv szövegében és képeiben hatalmas vádirat az egymással szellemileg összefüggő demokrácia, szociáldemokrácia és marxizmus ellen.
A Párizs-környéki békeszerződések becstelen intézkedéseit végrehajtó demokráciák két évtizeden át a szabadkőművesség és a zsidóság csatornáin keresztül állandóan megvédtek a kommunizmust, amelynek moszkvai hajcsáraival most a nacionalizmus ellen nyíltan is szövetséget kötöttek.
A világ szellemi értékeit és a békességes munkát pusztító osztályharc elmélete töretlen Marx és Sztálin között, ahogy a korrupcióba süllyedt világháború utáni demokrácia is a történelmi logika kényszerével vezetett el a társadalmi rendet felgyújtó forradalmi eseményekig.
Blum Leó, Benes Eduárd, Károlyi Mihály, Lenin, Sztálin, Kun Béla, és Szamuely szellemi rokonsága, romboló tevékenységüknek összefüggése és egymásutánisága kísértetiesen beigazolódott Európa történetében.
Ezeknek a mély összefüggéseknek gazdag adattára Marjay Frigyes könyve, amely megérdemli a legnagyobb elterjedést (...) ...


H. G. Wells
(1942. január 15.)
H. G. Wells a legnagyobb élő angol író - egyébként a nemzetközi baloldal körülrajongott vezéregyénisége vagy 30 esztendő óta -, közvetlenül a háború kitörése előtt buzgón elhallgatott könyvet írt, amelyben keményen kikelt a zsidó szellemiség és Izrael népének világhatalmi törekvései ellen.
Azóta lehanyatlott az angol írásművész csillaga, mert a zsidó csak más népek bírálatait élvezi és támogatja mindenütt körömszakadtáig. H. G. Wells most új könyvet írt a kialakuló világrendről, de ez a munkája sem baloldali kirakatokba való. Az öreg mester kíméletlen, éles, és csontig boncoló. Kívánni sem lehet tőle, hogy világhíressé lett kozmopolita elveit megtagadja, de a jelenlegi háborúról vallott felfogását érdemes megismerni.
Azt állítja Wells, hogy az angol-német háború igazi oka, a hatalmát és gazdagságát féltő angol uralkodó osztály féltékenysége... Wells most már nyíltan vallja, hogy a nemzetiszocializmus társadalmi forradalom, s Anglia dúsgazdag tőkései attól félnek, hogy az alsóbb angol osztályokkal elkerülhetetlenül bekövetkező leszámolás idején, Németország kiemeli a nyeregből a válságba gyengült angol uralmi réteget. "Bármit is gondolunk a nemzetiszocialista vagy fasiszta államformáról, azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy az életet egy új közösségi irányba próbálják kiépíteni, s javító és építő törekvésükben messze megelőzik az angol uralkodó osztályt... (...) Az angol sógorsági-komasági uralom az évszázados jólétben elkorcsosodott és elpuhult, s a szocialista átalakulást csak a munkanélküliek lealázó pénzbeli támogatásával tudta elvásárolni..."
Így ír Wells arról az uralmi rétegről, amely ma a háborút "hihetetlen vezetési hibákkal", s a régi szellemben vezeti Hitler Adolf ellen. Nem a német propaganda, hanem a nagy angol író állítja, hogy az angolok által képviselt nemzetközi tőkegazdálkodás "a világ betegsége", s ennek az egész rendszernek el kell tűnnie a háború végén. "A brit világbirodalom vezetősége a világ legelmaradottabb kormányzatának bizonyult - írja Wells - amely mindent pénzzel akar elintézni, s még az angol munkáspárt vezérét is évi 2.000 angol font fizetéssel vásárolja meg..."
Végül megállapítja Wells, hogy az angol nép már olyan zsémbes, amilyen még nem volt másfél évszázad óta. "És ne áltassuk magunkat: ez a néphangulat kevesebb veszedelmet zúdíthat a németekre, mint a brit uralkodó osztályra..." Imigyen szólott Wells. De hát beszélhet azoknak a nemzetközi félbolondoknak, akik angolabbak - az angoloknál...


Március 15-én...
(1942. március 12.)
Március 15-én Magyarország népe a szabadságszeretetet és a történelmi haladás örök gondolatát ünnepli, saját hőseinek és nagyjainak megbecsülésével.
1848-as események 94 esztendő távlatában már a hétköznapi zsörtölődések és szenvedélyei nélkül tárják fel ragyogóan az utódok előtt egy harcos, és nagy eszmék tüzében lobogó magyar nemzedék hervadhatatlan érdeme. Gondolkodók, politikusok, költők, írók, osztálytalanul összetartozó magyarok, szavát megértő áldozatos férfiak, a magyar nép új életre vágyó tömegeivel évtizedes, nehéz küzdelemben érlelték az időt, s puhították meg a szellemi a felszabadító koreszmék befogadását. Ez a hosszú, céltudatos és annyiszor kudarcba fulladt közös küzdelem a lényeg és az erő, amely 1848. március 15-ét végre a kivívott szabadság napjává avatta! A kor hite, iránya győzött Magyarországon is a megnyert európai harc után, s a bécsi forradalom híre verte nemes, akaratos lázba a főváros ifjúságát, megvalósítani régi álmait a magyarság javára. Március 15-én eldőlt a küzdelem, amely felszabadította a jobbágyokat, letörte a feudalizmus értelmetlenné vált korlátait, érvényesítette a népi közakaratot, s kiváltotta a lelkekből az áldozatkészséget az országra dübörgő szabadságharc hősi megvívásához.
A magyar nép csalhatatlan ösztönnel, ilyen átfogó, történelmi értelemben ünnepli meg március 15-ét, s nem újítja fel a jól ismert viszályokat, nem ünnepli az egyik nagyságot a másik rovására, s nem keresi, hogy melyiknek volt nagyobb igazsága a helyzet helyes megítélésében, mert hiszen a közös kiállásért a szenvedések áradata, őrület, halál, és száműzetés zúdult a 48-as magyar vezető nemzedékre... A nagy korszak elöljáró nagy fiaira áldott egységben hull a fény az élők csillogó szeméből, s így van ez jól...
Ne legyenek az ősök 94 esztendő után, a magyar nemzet összehasonlíthatatlanul megváltozott körülményei között az elcsent cégérei a megbúvó baloldali akaratoknak!


A Szociáldemokrata Párt...
(1942. március 12.)
A Szociáldemokrata Párt hetek óta hirdeti a március 15-i ünnepséget a Népszavában. A marxisták csak elenyésző részét képviselik a magyar dolgozóknak, s mint politikai párt, az utolsó választásnál titkos szavazattal és bukott gyöngeségben kerültek be az ország törvényhozó testületébe.
A nemzeti alapon álló politikai pártok nem rendeznek agyonreklámozott külön márciusi ünnepségeket, s nem bontják osztályokra az emlékezést, mert nincs semmi külön céljuk Petőfi Sándor halhatatlan nagyságának idézésével. A Népszava azonban izzadságos történelemhamisítással próbálja a szabadság ünnepét a zsidó egyenjogúság mozgalmával azonosítani, s minden lehetőt és lehetetlent elkövet a szabadságharc korszakának kisajátítására.
Miért?... Mert a mai világban bizony égető szükség van valami kis átmeneti kuruckodásra, hogy az érvényes osztályharc-programot és a jelenbe átvöröslő múltat legalább átmenetileg elfeledtesse. Petőfi kell, március 15-e kell, melldöngető hazafiaskodás kell, népfrontos patriotizmus kell - a súlyos régi igazságok feledtetésére. Mert voltak letagadhatatlanul másféle márciusok is a Népszavában. Például 1919. márciusa...
Azon a márciuson más hangok lángja csapdosott ki a Népszavából, akkor márciusban lelkendezve jelentette a Népszava, hogy "a kultúra csodája és a magyar proletárság gyönyörű megmozdulása az oka, hogy szombat este a csepeli szikratávíró állomásra többször iderezgett Lenin elvtárs hangja..." Akkor márciusban a Népszava "Lenin elvtárs apostolos szép fejéről" írt, s őrjöngve ünnepelte a keresztény Európa felgyújtását és a zsidó hóhérokat, Szent István véresre szaggatott birodalmában.
Akkor márciusban írta a Népszava a következő szégyenteljes sorokat: "És ha a világháború helyett egy cseh, román, szerb proletariátus vonult volna fel az akkori félig hűbéri, félig burzsoá Magyarország ellen, mi, magyar proletárok, azzal a lelkesedéssel fogadtuk volna ezt a felszabadító inváziót, mint amilyen örömmel várjuk az orosz-szovjet csapatokat, hogy velük együtt vigyük tovább a világ proletariátusának felszabadító háborúját..."
Nem a magyar proletár, hanem a zsidó világforradalmiság vijjogott ezekben a gyalázatos sorokban! A Népszava hasábjain. Márciusban; - de 1919-ben...


A szovjet-kolhoz...
(1942. március 12.)
A szovjet-kolhoz rendszerét felszámolják a németek az elfoglalt ukrajnai területeken, s Rosenberg birodalmi miniszter rendelete nyomán megszűnik az újkori rabszolgaság legszégyenteljesebb intézménye. Sztálin milliók embertelen elpusztításával, a szabad parasztság kiirtása árán teremtette meg a szovjet "kenyérgyárakat", a kolhoznak nevezett állami mezőgazdasági üzemeket, amelyekben a földműves a szovjet bérmunkása lett, s keserves erőfeszítéseinek gyümölcsétől megraboltan, koldussorban tengette életét.
A világtörténelemben még sohasem fordult elő, hogy egy maroknyi uralkodó réteg 20 millió birtokostól elrabolta volna egyéni tulajdonát, s éppen a kolhozok megalapítása, a magánvagyon tökéletes megszüntetése volt a vörös cár végzetes hatalmának legnagyobb próbája. A kolhoz egy olyan adóztatási rendszert honosított meg, amelyről Európában álmodni sem mertek. A paraszt minden terményét beszolgáltatta az állami raktárakba, s a cserébe kapott ipari javak árát az állam búzában és egyéb terményekben számolta el. Ezt az önkényes csereviszonyt pénzben is kifejezték ugyan, de a szovjet pénz értéke sohasem volt szilárd, s mindig alacsonyabb volt a vásárló ereje, mint ahogy a szovjet parancsolta. A mezőgazdaság félelmetes kizsarolásából élt a szovjet, s épült ki a hadiipar. A paraszt rongyokban járt, éhezett a dús földeken, beszolgáltatta a gabonáját, s ha a nyilvánvaló igazságtalanság miatt pisszenni mert - agyonlőtték. Egyszerű módszer és nem ráz...
A szorgalomnak, az igyekvésnek nem volt semmi értéke, s az elszomorodott pártáknak a szovjet-kantin, az állam szállította a pálinkát. Mire való lett volna az adó ott, ahol mindent elszedtek a dolgozóktól, nem a háborúban, hanem a békés években! Az emberi méltóság megtaposása a parasztbirtokok megszüntetése, s visszaállítása a rabszolgaságnak, a hajcsárok kedvéért. Az európai kultúra védelme az a német födelet, amely megnyitja az utat Ukrajnában is szabad parasztbirtok felé, s az átmenetet a természetes gazdasági rendhez, a szövetkezeti formával teremti meg. Az új világ tervgazdálkodása csak irányítást jelent, s nem szemérmetlen rablást. Az új világnak értelmes, dolgos, a munka révén gyarapodó, milliónyi egészséges kisgazda-családra van szüksége Európa minden haladni vágyó országában!


Ausztrália következik?...
(1942. március 19.)
Egy földrész színes regénye és szürke bukása
James Cook kapitány, a híres angol utazó 1770-ben pillantotta meg először Ausztrália partjait. Ebben a boldog korszakban az angol tengerészeknek a "zászlókitűzés" volt a főfoglalkozásuk. Az óceánok végtelenségében felfedezett ismeretlen területeken, valami közeli magaslatra felhúzták az angol lobogót, az eseményt jelentették Londonban, a külügyminisztérium bevezette a földkönyvbe a foglalást, s időnként új hajókkal ellenőriztette a brit felségjelvény sértetlenségét. Ha közben eltűnt a zászló - újat tűztek ki...
James Cook is partra szállott! Szörnyű, meztelen, kőkorszakbeli emberek bumeránggal dobálództak, szelíd kenguruk bámulták meg az angolokat, a vadonból nyílvesszők zápora suhogott. James Cook sortüzet vezényelt, halálhörgésbe fulladt a gyenge ellenállás, nagyon szép volt a zászlóünnepség, és Ausztrália bekebeleztetett a brit világbirodalomba.
Angliát az első időkben nem nagyon érdekelte az új birtok, és berendezte fegyenctelepnek! 1787 és 1868 között, 180.000 rabot szállítottak Ausztráliába, s ez a szerencsétlen embertömeg volt a mai angol lakosság ősi törzse. Börtönöket sem építettek az elítélteknek. Erős katonai fedezet alatt dolgoztak egész nap, s éjszakára hatalmas fatörzsekhez láncolták őket. A fegyenctáborok tisztjei kegyetlen kézzel uralkodtak...
A bevándorlók második hulláma már előkelőbb társaság volt. Szabad kalandorok érkeztek, akiket a földspekuláció érdekelt. Új Dél-Walesben, a kék hegyeken túl dúsgazdag legelőket fedeztek fel, s a viharos lendülettel megindult szarvasmarha- és juhtenyésztés birtokos arisztokratái, a hírhedt squatterek ragadták magukhoz az uralmat. Anglia is keresni akart valamit, de hű fiai nem engedték. A kormányzó - magyar pénzben számítva - egy pengőt kért l hold földért, de a squatterek nem fizettek, hanem erőszakkal elfoglalták a forrásokat, az ausztráliai gazdálkodás ritka kulcspozícióit. Ausztrália vízszegény. Akié a forrás, azé a föld...
Egy angol család 400.000 hold bérletéért 80 fontot fizetett az államnak és haragosan sokallta. A spekulánsok olcsón vásároltak az államtól, s drágán adták a földet az új, szegény farmereknek. Hihetetlen vagyonok keletkeztek ebből a rablógazdálkodásból. Már 1882-ben 130.000 áltelepesnek 15 millió holdja volt, amelyből csupán 330.000 holdon gazdálkodtak. A többi földdel csak kereskedtek...
A szabad rablók nem állottak szóba a szabadon bocsátott fegyencekkel, s a gyűlölködés csak a harmadik nemzedékben enyhült, amikor már a különbségek elmosódtak valamennyire.
Csak egy kérdésben volt teljes az összhang a szabad- és a kényszerbevándorlók között: a bennszülöttek vadállati irtásában. Cook kapitány megérkezése idején körülbelül 400.000 főnyi őslakosság élt Ausztráliában, sok-sok ezer esztendő óta. Mai létszámuk alig 50.000 fő... Rendszeres hajtóvadászatban hullottak el, pedig nagy szolgálatokkal segítették az első telepeseket.
Az aranyláz félmillió fehér embert sodort Ausztráliába. Ez volt a harmadik népesedési megáradás az új földrészen. Aranyat először Sydney közelében találtak, azután
Melbourne mellett, később Victoriában és a Kimberley-hegységben, ahol a néger pásztorok aranyrögökkel dobálták a vadállatokat...
1850-57. között a lakosság 400.000 főről 1.000.000 fölé emelkedett. Az emberek egyszerűen megőrültek. Hivatalnokok, rendőrök, katonák, farmerek, rabok özönlöttek az aranymezőkre. Megszűnt a közigazgatás és a gabonatermelés. Élelmet Amerikából szállítottak Ausztráliába. 1860 körül a Föld aranytermelésének 40%-a már az új földrészről származott. A szerencsés emberek 8-10 kilogrammos aranyrögöket találtak. Volt olyan néhány száz fonttal alapított bányatársaság, amely egy év alatt 100.000 kg aranyat termelt ki...
Megőrült a tőzsde is. Dolgozni már senki sem akart. Meggazdagodtak a városok, a spekuláció őrjöngött, papírokat adtak-vettek, hihetetlen árakon, amíg lassan kimerültek a dús lelőhelyek, s az élet újra a munka felé csöndesedett. 1930-ban Ausztrália csak 3%-al szerepelt a világ aranytermelésében, de új kincseket tártak fel a tárnák az emberiség javára; szenet, vasat, ónt, rezet, a nagyipar minden fontos alapanyagát, megépíteni nagy jövendőjét Ausztráliának.
Az első ipari fellendülés felkavarta Anglia féltékenységét és megindította az ausztráliai függetlenségi mozgalmat. A gyarmatállamok eltávolodtak az anyaországtól, de az ausztráliai szövetségi állam csak 1901-ben alakult meg Új Dél-Wales, Queensland, Nyugat-Ausztrália, Victoria és Dél-Ausztrália összefogásából. Az államszövetség fővárosa Canberra, 9.000 lakossal...
A kormány székhelye külön állam, területe független, s hogy ne maradjon néhány ezer négyzetkilométer nagyságú, nászajándéknak hozzácsapták az Északi Területet, amely 1.413.000 négyzetkilométer, összesen 5.000 lakossal! Az 5.000 fehér ember 70%-a férfi, 30%-a nő...
Az alsóház, a felsőház, és az angol király által kinevezett kormányzó, együttesen intézik Ausztrália sorsát a kies Canberrából. A szövetségi kormány aránylag rövid idő alatt megerősödött, s teljhatalommal intézi a 8.178.373 négyzetkilométeres birodalom 7.750.000 ember sorsát. Európában 400 millió lélek zsúfolódik össze 5.426.000 négyzetkilométeres területen, Japánban pedig 70.500.000 ember él 382.545 négyzetkilométeren! Ezek a számok magyarázzák meg az angolszászok mérhetetlen önzését, vakságát és az igazságtevés szükségét Ausztráliában...
Geissler, a híres német professzor, alapos kutatások után kimutatta, hogy Ausztráliában - a homoksivatagok leszámításával - 250 millió ember élhetne meg, kiváló körülmények között, s az angol Fleetwood Chidell szerint Ausztrália északi része 200 millió japánt eltarthatna, ha a déli területeket el is zárnák előlük.
"Fehér Ausztráliát!" Ez a jelszó 100 esztendő óta az ötödik földrészen és sivár hangoztatásában a hazug programnak, elől jár az utóbbi évtizedekben a hatalmat gyakorló munkáspárt és a szakszervezeti tanács. Kínai, japán, maláj nem vándorolhat be Ausztráliába, mert keményen és olcsón dolgoztak! De kizárták a déli és délkeleti népeket is a "fehér" földrészről, üldözték a németeket, az olaszokat, bezárták az iskoláikat, feloszlatták egyesületeiket, holott csak 1% német és 2% olasz él az óriás területen. Végül már az angolokból is csak a "legjobbakat" engedték letelepedni - a mezőgazdasági munkásokat és a pénzes embereket. A volt fegyencek ivadékai megtanulták, hogy mi az előkelőség...
Kizárni! Visszaküldeni! - így üvöltöztek a legnyersebb anyagi érdekek, s a korlátolt, látókör nagymesterei mindenkire, és 1930-32. között már többen hagyták el Ausztráliát, mint ahányan bevándoroltak. Csak bérkérdést láttak és napsütést a szakszervezetek, csak a bőséges mának éltek a komoly politikai hatalom birtokába jutott munkások, és nem törődtek semmit a népi jövendővel. Lóverseny, szórakozás, bőséges élelem, sok pénz, saját ház, magas bér, tényleg csodálatos adományai az életnek, de mit ér a gazdag életszint, ha a szegények és a dolgozók roppant ereje elsöpörheti a világ leghaladottabb szociálpolitikájával megajándékozott államrendszert!
A munkáskéz megritkult a földművelésben. A nép a városokba tódult, s ma Ausztrália lakosságának, a végtelenül csekély 7 millió embernek 50%-a nagyvárosban él. A farmokon 3 férfira jut egy asszony, a városokban pedig több a nő, mint a férfi. A mezőgazdaságban nehéz a munka, s kevés a jövedelem, a városban a szakszervezetek a kisszámú ipari munkásság minden kézlegyintését jól megfizetik... Magas védővámok duzzasztják az ipari hasznot, s drágítanak meg mindent, amit a gazda vásárol. Anglia 1922-27-ben "irányított telepítéssel" próbálta megnövelni az agrártermelést és 140.000 mezőgazdasági munkást ajándékozott Ausztráliának, de 1927 végén mégis 53.000 emberrel csökkent a mezőgazdasági dolgozók száma! Nyugat-Ausztráliában 4.000 angol családot telepítettek le, családonként 65.000 pengős költséggel, s még ezek is otthagyták a földet, az ingyen kapott házat és felszerelést, hogy tanulatlan munkások lehessenek Sydneyben és Melbourneban...
Felborult Ausztráliában az egészséges, a természeti adottságoknak megfelelő elhelyezkedés. A hadiiparral is megnövelt gyárakban, 25.000 üzemben 525.000 munkás dolgozik. A bányászat és az ipar együttesen l millió embert foglalkoztat, a mezőgazdaságban 560.000 a dolgozók száma, a kereskedelem, a bank és a forgalom pedig 750.000 embernek ad - kalácsot...
Az elpusztult jólétben ijesztően leesett a születési arányszám. A természetes szaporodás évi 0,73%, vagyis 100 esztendő kellene ahhoz, hogy Ausztráliának 14 millió lakosa legyen! Egyes helyeken két szomszédos farm között 300 kilométer a távolság, s áldott jó földek termik a gazt műveletlenül...
És köröskörül a Csendes-óceán partjain és szigetvilágában l milliárd ember él megzsúfolt területeken, akiknek tilos feltörni Ausztráliában a földet, s tilos Európából is odavándorolni a merészeknek és vállalkozóknak, tilos felfakasztani az életet, tilos alkotni, teremteni, minden tilos, mert 1770-ben James Cook kapitány matrózai ölték meg elsőknek az ausztráliai bennszülötteket...
A legnevetségesebb dolog a világon, hogy az emberszegény Ausztrália és Új-Zéland hatalmas gyarmatbirodalmat is kapott a versailles-i békeparancs megkötése után - le a Déli-sarkig -, hogy biztonságát megvédhesse....
Új-Guinea német részének, a Bismarck-szigetek, a Salamon-szigetek, és Szamoa bekebelezésével 500.000 négyzetkilométer gyarmattal bővült a két angol gyarmat... Új-Zéland szigetén, valamikor a híres Wakefields család kalandor megalapítója 20 millió hold földet vásárolt, enyhe terrorral egy maori törzstől, s fizetett érte 300 gyapjútakarót, 6 láda szappant, 3.200 halászhorgot, l tonna dohányt, 480 zsebkést, 144 szájharmonikát, és 24 fésűt...
Ma Új-Zéland földjén másfélmillió ember él, s az állatállománya 5 millió szarvasmarha, 30 millió juh, 600.000 disznó, és 300.000 ló -, hogy az egyéb kincsekről ne is beszéljünk. Itt is 20 millió ember élhetne felülmúlhatatlan jólétben...
Ausztrália és Új-Zéland megtiltotta a bevándorlást, elfoglalta a szigeteket 1.500 kilométeres körzetben, s szabadjára engedte a terméketlenség propagandáját. A nép már nem szaporodik, csak éppen gazdag, és ez a halál! Az általános védkötelezettség gondolatát még az 1937-i választáson is hevesen kigúnyolták Ausztráliában és megállapodtak a pártok az önkéntes milic-szolgálatban, évi kéthetes kiképzéssel.
Vitéz és jó katonák az ausztráliaiak, de a kiképzés és a felszerelés elhanyagoltságát most már személyi képességek nem pótolhatják. Az amerikai repülőgépekhez van elég bátor és kiváló pilóta, a kisszámú hajóhad legénysége kitűnő, és a 7 hadosztályos hadsereg is hősiesen verekszik majd, ha rákerül a sor, de a háború máris elveszett, nem ma, hanem tegnap és tegnapelőtt, a telepítési politika szűkkeblűségében.
Japánnak csak néhány várost kell elfoglalnia, hogy egy földrész érett gyümölcsként az ölébe hulljon. Nyugaton Perth városa, 210.000 lakossal; délen Melbourne l millió és Adelaide 315.000 lélekkel; keleten Sydney 1.125.000, Brisbane 305.000 és New Castle 105.000 lakossal - egész Ausztráliát jelenti: mert a szétszórt farmok képtelenek katonai ellenállást kifejteni. Akkora területen, mint a német birodalom, 25.000 farmer terelgeti a százezres csordákat és nyájakat jobbra - balra...
Amerika nem hajlandó a végső küzdelmet Ausztrália érdekében megkezdeni, de szívesen venné, ha az ötödik földrész az Egyesült Államokhoz csatlakozna és akkor, talán, nagyobb lenne a segítség... Japán többször és komolyan figyelmeztette Ausztráliát helyzetének mérlegelésére, s felszólította, hogy lépjen ki az angolszász hatalmi szövetségből és őrizze meg szigorúan a semlegességét...
A jó tanácsot az elkápráztató ígéretek sokasága homályosította el, ma már azonban nem valószínű, hogy a Canberrái kormány különös reménykedésekkel várná az anyaország és Amerika felszabadító segítségét. A legújabb, de ellenőrizhetetlen hírek szerint tárgyalások indultak meg Ausztrália kérdésének békés megoldására... Valószínűtlen a kiegyezés, s bizonyosabb a közeli harc és a japán győzelem.
A tanulság pedig annyi, hogy fajták, népek, és nemzetek a világ leggazdagabb földjén sem élhetnek tiszavirág-életet. Ahol elvész a szaporaság, ahol kizárják a munkáskezet, ahol elpuhul a dolgozó ember, ahol kiváltság az életforma, ott feltartóztathatatlanul bekövetkezik a romlás és a szétzüllés, mert a haladást mindig és mindenütt a szorgalmas, és a szaporodó szegény népek képviselik!


Árvíz, talajvíz...
(1942. március 19.)
Árvíz, talajvíz fenyegeti, rontja sok helyen a megművelt magyar földeket és a - Rengeteg volt az idén a csapadék. Duzzadnak a folyók, a csatornák, szakadásig dolgoznak a szivattyútelepek, munkástáborok erősítik éjjel-nappali munkával a gátakat, s az alattomos, óriás víztömegek harsogva ostromolják a kétségbeesett emberi erőfeszítést.
Csongrád, Békés, Arad, Torontál Tisza-parti részein, a szélesedő Duna vonalán, s a nagy folyóktól messze, a talajvizes, lapos területeken, kicsi házaikból kilakoltatott családok, s tavaszi reményeiktől megfosztott gazdák szomorúan nézik a szennyes, szürke, habosán kavargó áradatot, amely a kemény munkával megérdemelt mindennapi kenyeret rabolja el. Túl sok csapás látogatja meg a magyart...
Halmozódnak a rossz esztendők, amikor megérdemelné ez a nép, hogy a vén folyók, a napfény, a tavasz, s a végtelen szeretettel megművelt föld melléje álljanak és segítsék egy kicsit történelmének nagy megpróbáltatása idején... Hiszen egy kis szerencse is kell a roskasztó terhek elviseléséhez, valamint kis összejátszás az égi és a földi hatalmak között, valami titkos, jóleső igyekezet, amely a magyar tájakat dús termésbe borítja, és kenyeret ad a honvédnek és a dolgozóknak...
Ha mindent elkövetünk becsületes akarattal a veszedelmek elhárítására, ha értelmet, s munkát bőven áldozunk - miért ne lehetne már egy kis szerencsénk is?...
Ma még megcsavart, sötétszürke rongyokban kavarog fölöttünk a viharfelhő, hideg szelek borzolják az árvizeket, nedves, nyirkos, csatákba fulladt és elkeserítő az egész világ, de talán holnap beleragyog ebbe a sivárságba a napkorong erős fénye, s megszaggatja a jégdugókat, eltünteti a vadvizeket, és a folyók partjait virággal díszíti. Uram Istenem, utalj ki számunkra, ha érdemtelenül is - egy kis tavaszi szerencsét...


Silber rabbi...
(1942. március 19.)
Silber rabbi az amerikai zsidók egyik híres vezére Londonba érkezett, ahol a cionista világszervezet nagy ünnepséggel fogadta. Silber rabbi izgalomtól remegő orrhangon elmondotta az angol újságíróknak, hogy a külön zsidó hadsereg felállítása érdekében látogatta meg Angliát, mert az amerikai hitsorsosok akár az utolsó centjüket is feláldozzák egy olyan katonai alakulatért, amely zsidó zászló alatt, s a szövetséges seregekkel egyenrangúan veszi fel a küzdelmet Németország ellen...
"Úgy jöttem ide, mint a forgószél, s hozom az Egyesült Államok üdvözletét Nagy-Britanniának" - mondotta fajához igazított szerénységgel a clevelandi rabbi. Hogy az amerikai nép tényleg megbízta volna Silber urat a lelkesítő üzenetek átadásával, azt talán még Silber sem állítja, de hát az ilyen folytonossági hiány elvész a nagy lelkesedésben. A rabbileben a napnál világosabban bebizonyította közönsége előtt, hogy Churchill és Roosevelt harca elválaszthatatlan a zsidóság küzdelmétől, s vagy együtt halnak kellemetlenül, vagy együtt élnek jól...
Silber próféta lemennydörögte az olyan gyáva zsidókat, akik a bemutatott gyönyörű egyenruhát nem akarják felvenni, s a hallgatóság tombolt, őrjöngött, de szabad harcosnak nem jelentkezett. Az angol katonai parancsnokság már megpróbálta többször Palesztinában az önálló zsidó hadosztályok megszervezését, mert Anglia igazán nem idegenkedik az idegen segítségtől, de minden igyekezete csődöt mondott a zsidók hősi ellenállásán. Az utolsó centig igen, de az első vérig nem...
Miért nem ugratta talpra Silber rabbi a rettenthetetlen gárdát az Egyesült Államokban? Egy félmilliós hadsereget a kabátujjából kirázhatna az amerikai zsidóság, félmillió elszánt hitsorsost, akik áthajókáznak az óceánon és haladéktalanul nekiszökkennek Németországnak. Micsoda háború lenne!...
Homérosz orsóként peregne a sírjában, hogy lemaradt az énekes haditudósításról. Jobban tette volna Silber rabbi, ha az ősi kaptafánál marad, s civil sereget szervez destruálásra, rémhírterjesztésre, s kúszó kémszolgálatra, a jobb jövendőért életet és vért áldozó nacionalista országokban. Igaz, hogy az ilyenfajta erőfeszítésre már nincs szükség. Amerikában pedig a zsidóság odaadóan küzd az angolszász-bolseviki szövetségért, s zordon elszántságában, vérfagyasztó mártíromsággal vállalja a - hadiszállítást...


Kemény beszédet...
(1942. április 1.)
Kemény beszédet mondott Hóman Bálint kultuszminiszter és megszívlelésre méltónak tartjuk a következő mondatait:
"A nemzeti öntudat és a népi önbizalom kialakulását beteges önhittség vagy bűnös önbecsmérlés szelleme hátráltatja. Az emberiség szörnyű értelmi zűrzavarának és érzelmi válságának sodrát mi sem kerülhettük el. Az eszményekért való lelkesülés veszendőbe ment és a materiális világnézet észrevétlenül belopakodott a magyar lelkekbe. A munkanélküli vagyonszerzés, mások legázolásával is érvényesülésre való törekvés, pusztán anyagi célokért dolgozók idegemésztő lázbetegsége pusztítja a társadalom szervezetét. Baktériumai a magyar értelmiségbe is behatoltak és véghezvitték azt a rettentő rombolást, amit a konjunkturális elhelyezkedések járványa a középosztályban szemünk láttára végzett. A magukat szabadalmazott magyaroknak tartó emberek különbségeket tesznek úri és népi származás, törzsökösök és asszimiláltak, tőrőlmetszettek és kevertvérűek között. Ezeknek fődolog az, hogy különbség legyen magyar, magyarabb és legmagyarabb magyarok között. Ezek nem ismerik el, hogy a magyar szónak nincs fokozása: vagy magyar valaki, vagy nem. Nincs alsóbbrendű és magasabb rendű magyar. A magyarság vér és lélek, érzés és tudat, hit és cselekvés, és mindez együttesen. Ezzel a magyar fajt, a magyar népet és a magyar nemzetet is meghatároztuk..."
Régen esedékesek ezek az őszinte szavak, elsősorban azok számára, akik mindenáron és mindig jól - magyarabb magyarságuk puszta hangoztatásából óhajtanak megélni, s mérhetetlen önzésükben zavaros, új formákat keresnek az elkülönülésre és a kiváltságra. Felnőtt emberek, akiknek sorsuk, vérük és történelmi élményük a magyarság, csak a becsületes és a szívós munkával, az erkölcsi, szellemi és gazdasági példaadással bizonyíthatják a nemzethűséget, s nem a melldöngetéssel - ha kell, ha nem, A dolgozó magyar tömegekben nem is kapott lábra ez a furcsa betegség, amely különösen a hiúságukban valahogy megsérült, politikai hajlandóságú egyének között pusztít, s igen sokszor a zsidókérdés takargatásának ideglázából származik...
A magyarság súlyos történelmi harca, feladataink sokfélesége, s a világ átalakulás évtizedéhez szükséges nemzeti és népi erő összefogása, az egészséges ösztönök hatalmával tilalmaz; minden önös megkülönböztetést magyar és magyar között mind-amíg tényekkel bizonyítható oka nincs egyes személyek kivetésének a nemzeti közösségből. A korlátolt gőg, az érvényesülési vágy, a társadalmi előjog, a családi származás büszkesége és a politikai állásfoglalás nem bonthatja szét a magyarságot különböző rendű- és rangú rétegekre, létünk végső veszélyeztetése nélkül! Baj, hogy ezt mondani kell, 1942-ben...


Hitler Adolf...
(1942. április 22.)
Hitler Adolf születésnapját méltóan megünnepelte a német nép, de az ember, a népvezér, a katona és az államférfi történelmi nagyságának őszinte megbecsülése eláradt a világ minden tájáról Hitler főhadiszállása felé - mindenünnen, ahol hisznek és bíznak a nemzeti eszme győzelmében, és egy új világrend igazságában. Nem a fény és a pompa sugároz lenyűgöző képet az ünnepségről a bámuló tömegekre, hanem az egyszerűség, a hit, az áldozat és a harc...
Valahol egy kórházi vaságyon, a gáztámadástól félig megvakított vaskeresztes német altiszt, az ápolóktól hallotta, hogy hazáját letiporták, s esztelen, őrült békeparancsot kényszerítettek a központi hatalmaiéra. Az ismeretlen, 30 éves harcos, Hitler Adolf igazságtételt fogadott, s egy rongyos katonazubbonyban nekivágott a megszálló csapatoktól, marxista gonosztevőktől és zsidó bankároktól lezüllesztett birodalomnak, hogy beváltsa szavát, s felszabadítsa népét. Kinevették, megrágalmazták mindennap, összeesküdött ellene az alvilág, a pénz, a rang, az előjog, a kiváltság, a maradi szellem és a vörös forradalom, s az évtizedes birkózásban mégis Hitler Adolf győzött, az alulról, de becsülettel támadó katonapolitikus, akiben az egészséges népi ösztön elnyomottságában is önmagára ismert...
A mélységekből felzúgó vágyakat, a nemzeti méltóságot, a dolgozó ember becsületét, a munkát, a nemzetszervezetet és a rabságból égre kiáltó szabadságot képviselte Hitler Adolf, s puritán akaratának diadalát földi hatalom fel nem tartóztathatta! A kapitalista rablás és a marxista zendülés feldúlt csataterére tűzte ki a horogkeresztes lobogót, tábort szervezett a kétfrontos megütközésre, tudta, hogy az erős világnézet a kor tündöklő fegyverzete, hitt a rajongó, tiszta fiatalságban, az erősek és a bátrak kiválasztásának törvényében és ezerszer megjósolt bukás helyett, egy lélekben megújhodott birodalom élére került - vezérnek, a népi sors parancsolójának. Teremtő ember lett, s ez a földön a legnagyobb dicsőség és érdem...
A birodalmi vezér néhány esztendő alatt átformálta a versailles-i Németországot. Hétmillió munkanélküli tűnt el az országutakról és a nyomortelepekről, s a munka szent dala felzengett újra a gyárakban és műhelyekben. Az eszeveszett külföldi eladósodás, az arany- és bankáruralom egy csapásra véget ért, megkezdődött a közigazgatás, a termelési rend, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és a pénzügy példátlan arányú átszervezése, az új szociálpolitika szerves beiktatása a népéletbe, a hadsereg, a kötelező munkaszolgálat, s az ifjúságnevelés egymáshoz csiszolt kiépítése: rárajzolódott a birodalom testére az új autóutak óriási hálózata, munkásnegyedek nőttek ki a földből, megemelkedett a nép vásárlóereje, s visszatért a bizalom, a munkába vetett hit a dolgozók közé. A német tervgazdálkodás roppant arányai, korunk egyedül lehetséges életformájának képét vetítették a világ elé, s angol, amerikai és francia józan szakemberek is idejében figyelmeztették az elzsidósodott demokráciákat a német példa megszívlelésére. Hitler útmutatása nyomán, a birodalomépítésben a szellemi munka forradalma előzte meg és irányította az eseményeket, s ebben különbözik a nemzetiszocialista átalakulás minden más forradalmi megmozdulástól. Amikor 1789-ben Párizsban elfogyott a kenyér, a dologtalan zavargások és népszabadság-ünneplések között, a csőcselék bűnbakot keresett, s bőven hullottak a levágott fejek a fűrészporos kosárba, s amikor a szovjet képtelennek mutatkozott a termelés megszervezésére, százezreket öletett halomra, s millióktól vonta meg a betevő falatot, hogy véres uralmát megvédje.
A világtörténelemben még nem volt mélyreható forradalom olyan elenyészően kis áldozat árán, mint a fasiszta Olaszországban és a nemzetiszocialista német birodalomban, s ez a modern nemzeti forradalmak erkölcsi és szellemi igazolása!...
Elől járt a lélek, az értelem és a felelősségérzet! A bosszút és a gyűlöletet elnyomta a magasabb rangú, közösségi gondolat. Nem kerültek az utcára, kódorogni az öregek, a munkaképtelenek és a másgondolkozásúak - mint az állati ösztönben tobzódó szovjetben -, akadt munka bőven mindenki számára, s csak a hatalmas tervek keresztülvitelének szabotálását nem engedték meg - helyesen és jogosan...
Több átformáló rendelkezés jelent meg Hitler uralmának egyes napjain, mint a demokráciákban egy egész esztendő alatt. Az előkészítő és végrehajtó szellemi munka igénybevétele a csodák határáig fokozódott és ott állandósult. Az értelmiségi réteg munkateljesítményét, Hitler valóban a végletekig emelte, de csak így lehetett rövid idő alatt a gazdálkodást, a hadsereget és az új államrendszert megtörhetetlen egységbe kovácsolni. Hitler tudta, hogy a szellemi és szervezeti lustaságba süllyedt világbirodalmak fegyverrel támadják meg a forradalmi - munkát...
Mindent megajánlott Németország vezére a világháborúban győztes nagyhatalmaknak, amit a birodalom tisztessége megengedett, hogy békeművét folytassa. Ma már a mindkét oldalról közzétett és gondosan megvizsgált diplomáciai aktákból ismerjük az új háború előzményeit, s tudjuk, hogy Hitler szövetséget is ajánlott Angliának, s a német igényeket csak az ő tekintélyével biztosítható mértékre csökkentette le.
Hiábavaló volt minden békekísérletezés, mert Anglia a kizsákmányoló világuralmát féltette, s lehetőleg mások kardjával elébe akart vágni az európai gondolat kifejlésének. Megkezdődött az uszítás, a bekerítő diplomáciai tevékenység, a "demokráciák" összeesküvése, a zsidó üvöltözés a diktatúráról, s a naponként megújuló rágalomhadjárat, amelynek szennyes dagadását sohasem fékezte meg a rendteremtésre hivatott államhatalom. A pártokra szaggatott, s a cselekvő erőben béna demokráciák, a népi önrendelkezés jogára hivatkoztak egy olyan népi államszervezet tagadására, amelyben Hitler pártja törvényes, parlamenti úton, a választások sorozatain átjutott az uralom birtokába, s ahol milliók hite, ujjongó, lelkes közakarata és önkéntes segítsége szilárdította meg az új rendet.
A tehetségtelenség szikrázó dühe gyújtotta fel a háború tüzet! Három hosszú esztendő óta, vasban, vérben, lángban vajúdik a világ, s Hitler ott áll a katonái mellett, emberfölötti munkaerővel, vezetői vasakarattal és tudással, megvívni az élen Európa szabadságharcát. Mit ér ezzel a gigantikus teljesítménnyel szemben a nyafogó, bágyadt és petyhüdt intellektuelek szószátyárkodása, mit ér a baloldali bírálat, a reakciós gőg és a mindent jobban tudók nagyképű zsörtölődése. Hitler harca megsegítette Magyarországot is legszentebb céljainak követésében, Hitler ellenségei pedig egy barázdát sem adtak vissza ősi földünkből az anyaországnak. Ez a nyers igazság, s ezért kívánjuk sok milliónyian, hogy végleges győzelme nyisson utat a békéhez és a dolgozó nemzetek boldogulásához!


Több kenyeret Európának!
(1942. április 22.)
A német Gazdaságkutató Intézet számításai szerint az európai földrész - Szovjet-Oroszországot nem számítva -, 460 millió lelket tudna élelemmel ellátni és eltartani. Ma csupán 343 millió él ezen a területen, Európa tehát nem csak önellátó lehetne, hanem hatalmas feleslegekkel is rendelkezhetnék. A számítás lényege és alapja azonban az, hogy az európai mezőgazdaság terméseredménye, mindenhol legalább olyan magas kellene legyen, mint Németországban.
Dr. Grotkopp párizsi agrárpolitikus számításai szerint a mostani háború előtti Európa (Oroszország nélkül) 400 millió q búzát és 140 millió q tengerit termelt, míg szükséglete 450 millió q búza és 200 millió q tengeri volt. Hiányzott tehát évenként 50 millió q búza és 60 millió q tengeri, amit tengerentúlról kellett behozni. Ezzel Európa függőségbe került a világpiactól, s az angolszász pénzpolitika gyakorolt irányító befolyást mezőgazdaságára.
A legtöbb európai országban céltudatos munkával, talajjavítással, tagosítással, belterjes gazdálkodással, gépesítéssel és racionalizálással a termést még fokozni lehetne, hogy elérjék, vagy megközelítsék a német terméseredményeket, s megoldódjék Európa önellátása. Természetes, hogy ez nem sikerülhet egyik napról a másikra, hiszen Németország is már 1933-ban megkezdte azt a hatalmas és minden részletre kiterjedő szervező és felépítő munkát, amelynek eredményeképpen a háború kitörésekor, önellátási foka már 65%-ról 85%-ra emelkedett, s újabb két év kellett ahhoz, hogy a Lengyel-kormányzóság és a Cseh-Morva protektorátus mezőgazdaságát oly fokra fejlessze, hogy a Birodalom önellátását biztosítani tudja. Olaszország pedig a fasiszta megújhodás évétől kezdve fejlesztette mezőgazdaságát az önellátás biztosítására, amit 95%-ig el is ért.
A többi európai országban azonban a múlt évi terméseredmények alig voltak magasabbak a tíz év előtti átlagoknál!...
Idő kell a háború kártételeinek eltüntetéséhez és kiheveréséhez is, és csak hosszú évek szívós munkája után fejlődhetik ki az önellátó európai mezőgazdaság. De addig is, amíg ez megtörténik, a hiányt fedezheti az európai közösségbe visszakapcsolt Ukrajna. Úgy számítják, hogy egy éven belül Ukrajna el fogja látni a maga lakosságát, és két év kell ahhoz, hogy újra oly feleslegei lehessenek, mint voltak régen, a bolsevizmus előtt, amikor Oroszország évenként 100 millió mázsa gabonát tudott exportálni, ami főként Ukrajna fekete földjén termett.
A tengelyhatalmak győzelmével a balti államok, Fehéroroszország és Ukrajna felszabadultak a bolsevizmus igája alól, visszakerültek Európához, s termelésük is bekapcsolódik az európai közösségbe.
Volhínia, Kelet-Galícia, és a balti államok, az alig két évig tartó bolseviki uralmat hamarosan kiheverik, de Ukrajnában és Fehéroroszországban, ahol a bolsevizmus több mint két évtizedig pusztított, a gazdasági felépítéshez, a parasztság felemeléséhez és a magántulajdonhoz való visszajuttatáshoz, szívós szervező munkára van szükség.

Az orosz forradalom szocializálta a földet, kiirtotta a nagy- és középbirtokos réteget s a jobb módú parasztok földjét is felosztotta a falvak szegényei között, akiknek sem állatjuk, sem ekéjük nem volt az ésszerű földműveléshez. A talajminőség lezüllött a trágyaerő leromlott, a termésátlagok 22%-al csökkentek. A forradalom vérengzései, az állandó rekvirálások és a tudatosan magas adók tönkretették a módosabb parasztréteg maradványait és a termést, s már a forradalom második évében oly nagy volt az éhínség, hogy milliók pusztultak el, és a kapitalista országok küldözgettek irgalomkenyeret Szovjet-Oroszországba.
E termelési csőd kényszerítette Lenint arra, hogy 1921-ben új gazdaságpolitikát hirdessen meg. Elismerték a kiosztott földek magántulajdon jellegét, szerepet engedtek az egyéni kezdeményezésnek, a gazdálkodó maga adhatta el terményeit, s a kommunista elméletek megcsúfolására a termelés emelkedni kezdett. Az elvétve szervezett kommunista gazdaságok, a kolhozok, alig szállítottak feleslegeket, de magántulajdonos gazdaságok terményei bőven kerültek piacra. Az állatállomány lassan a békebeli mértékre emelkedett, s 1924-ben már újra kivitele volt Oroszországnak! Hét esztendeig tartott ez az új irányzat és a tönkretett, elpusztított ország kezdett talpra állni.
A kommunista elméletekbe azonban sehogy sem illett bele a magántulajdon és magángazdálkodás. Világforradalmi célokat elégedett parasztsággal nem lehet megvalósítani, s munkások kellettek az óriásra fejlesztett hadiipari üzemekbe. A városokba terelték szándékosan a falvak lakóit, s a mezőgazdasági életszintet leszállították a legalacsonyabbra, mert közszükségleti cikkek helyett a szovjet ágyút és tankot akart termelni. A megdagadt városok ipari munkássága számára a földművelőktől a szó szoros értelmében elrabolták a terményeket. Ez volt az alapgondolata az első "5 éves terv"-nek, amely megszüntette a föld magántulajdonát.
Újra közellenségnek bélyegezték meg az önálló parasztot és tervszerűen megsemmisítették életlehetőségeit, hogy beálljon a közös nagyüzemi termelésbe. Eltörölték a helyi piacokat és vásárokat, rekvirálók vittek el mindent, ami elvihető volt, teljesíthetetlen szállítási kötelezettségeket és adókat róttak a parasztokra, s aki nem tudta teljesíteni az előírt szolgáltatásokat, azt spekulációval vagy rejtegetéssel vádolták, elűzték udvaráról Szibériába, amíg végre milliók tönkretétele után, Molotov büszkén Jelentette a pártkongresszuson, hogy az 1926-os 5.618.000 kulák-parasztgazdaságból 1934-ben már csak 149.000 maradt. 1938-ban pedig a földterület 99,3 %-a állott közös művelés alatt kolhozokba tömöríve, s a szabad paraszt eltűnt a szovjet földről.
Az elűzött és elpusztult földművesek családtagjai a gyárakba vándoroltak, s a mezőgazdaságban csak a falusi proletárság maradt, szörnyű szegénységben. A kolhozt mindenütt kommunista pártember vezette - többnyire zsidó -, s ő osztotta fel az évi eredményt bonyolult kulcsok szerint a kolhoz tagjai között. A kolhozvezetők szerint pl. 1935-ben, amely évben a termés közepes volt, a kolhozba tömörültek átlagos évi keresete 400 kg gabona és 100-180 rubel volt. Ugyanakkor egy öltözet ruha 300 rubelbe került. A szovjet mezőgazdasági rabszolgájának a napi kenyérfejadagja 300-400 gramm volt, de ezt is csak a kolhozban dolgozók kapták, a nem dolgozó családtagoknak és a gyermekeknek nem járt külön fejadag.
Ilyen állapotok mellett a gazdálkodás újra erősen leromlott. 1928 és 1933 között a lóállomány 35 millióról 16 millióra, a szarvasmarha-állomány 70-ről 38 millióra, a juhok száma 146-ról 50 millióra, a sertéseké 26 millióról 12 millióra csökkent, s 1933-ban újra éhínség pusztított a természeti kincsekben oly gazdagon megáldott országban.
A szovjet urainak újra engedni kellett a kommunista elméletekből. Kénytelenek voltak a kolhozokba tömörítetteknek megengedni, hogy házuk körül fél vagy l holdat magántulajdonként kezelhessenek, de egyben adókkal és szolgáltatásokkal gondoskodtak arról, hogy a kis földön is csak oly mértékben gazdálkodhassanak, hogy rá legyenek továbbra is kényszerítve a kolhozban való munkára. Egy tehenet, két disznót is szabad volt a háznál tartani, de a tehén után évi 200-400 liter tejet kellett leadni az állami központokba. És mégis, e korlátozott magánállattartás bevezetésével újra emelkedni kezdett az ország állatállománya, s 1938-ban már újra el is érte az 1928-as évi mértéket.
A több mint húsz éves kísérletezés és tapasztalat tehát bebizonyította, hogy kollektív gazdálkodás mellett a mezőgazdasági termelés elsorvad! A mezőgazdasági nagyüzemekben nyomorgó, rosszul fizetett bérmunkások dolgoztak, s az orosz síkságokon nyomorúságos proletárok tengették életüket.
Ezt a rablógazdálkodást számolták fel a győzedelmes tengelyhatalmak. A megszálló csapatokat szakemberek hatalmas szervezete követte, s azonnal hozzáfogtak e területek gazdasági felépítéséhez. Mi történjék a kolhozokkal? Ez volt az első és legfontosabb kérdés. Lehetetlennek látszott az azonnali visszatérés a magántulajdonon való gazdálkodásra, a régi birtokviszonyok már meg sem állapíthatók, a nincstelen bérmunkást nem lehet azonnal önálló paraszttá tenni, hisz sem istállója, sem ekéje, sem szerszáma nincsen. Éppen a szovjet gazdálkodás bizonyította be, hogy a mezőgazdaságban a gyors változtatás katasztrófára vezet, hisz ebbe pusztult el és halt bele 5 millió ember! Fokról-fokra kell tehát visszaállítani a magántulajdont és lépésről lépésre kell áttérni a közös gazdálkodásról a magángazdaságra.
Az első lépés a kolhozok eltörlése volt, helyükbe oly rendszer lépett, mely különféle, egymásba kapcsolódó és egymást kiegészítő formában átvezeti az őstermelő lakosságot a magántulajdonon való egyéni gazdálkodásra. Alkalmat és lehetőséget nyújtanak a kolhozokba tömörítetteknek, hogy felszerelhessék a maguk gazdaságát, növeljék állatállományukat, s bebizonyítsák egyéni kezdeményezésüket és képességüket az önálló gazdálkodásra. A házakhoz tartozó fél és egy holdak azonnal magántulajdonba mentek át, s adómentességet élveznek. Ezek a területek megnagyobbíthatok. Az állattartás korlátozásait megszüntették és eltörölték az állattartás fejében kikötött szolgáltatásokat. Ahol megvan a gazdasági és technikai lehetőség, ott a gazdálkodók a régi kolhozokból bérbe kapnak földet, amelyen egyéni haszonra gazdálkodhatnak. Szükség szerint ezek az önálló bérlők szövetkezetekbe tömöríthetők. A szántást-vetést szövetkezeti alapon végzik, a szövetkezet látja el gépekkel a gazdikat és irányítja a gazdálkodásukat. Azoknak, akik kiváló képességeket és teljesítményeket mutatnak, és felszerelésük is van, azonnal engedélyezik a teljesen önálló gazdálkodást. A kolhozok régi, nagy traktor- és gépállomásai ezentúl szövetkezeti formában segítik a gazdálkodókat, a gyűlölt mezőgazdasági gépek, melyeknek ezelőtt csak kiszolgálói voltak a kolhoz-tagok, most már segítői lesznek a termelő gazdának, megkönnyítik munkáját, elősegítik termelését, s ezzel életszintjének felemelését.
Érthető tehát, hogy az új agrárrendet Ukrajna lakossága örömmel fogadta, mert érezte, hogy megnyílt előtte az út a felemelkedéshez, újra gyökeret ereszthet az ősi földbe, visszaállíthatja a családi tűzhelyet és méltó helyére a családi munkát. A kolhozok rabszolgái újra szabad emberek lehetnek vallásuk gyakorlásában, kultúrájuk művelésében, és visszakapcsolódhatnak az európai népek magasabb életszínvonalú közösségébe.
Ukrajna felépítése meggyorsítja Európa önellátását, függetleníti a tengerentúli terményektől, és biztosítja a végső győzelmet a bolsevizmus és a plutokrácia fölött.


Győznünk kell!
(1942. április 29.)
"Győznünk kell, - különben nem lesz ország, nép, vallás és kenyér!" - mondta Kállay Miklós miniszterelnök. Sohasem néztük, hogy honnan jön az igazságot feldöbbentő szó, sohasem tettünk különbséget pártok szerint, annak a megdönthetetlen igazságnak szolgálatában, hogy ez az új világháború, az első fegyver eldördülése óta a magyarság háborúja is, jövendőnk, sorsunk, életünk meghatározója!
Nem osztályok, rétegek, vagy éppen uralmi csoportok elhanyatlásának lehetősége pereg a történelmi kockán, hanem az egész magyarságé. Úgy alakult ki a halálos tusában viaskodó két tábor, úgy ütköztek meg a fajok, népek, birodalmak, uralmi rendszerek és világnézeti erők, úgy feszült egymásnak minden földrajzi, hatalmi és életszervezeti adottság, hogy a magyar föld Európában a győzelem utáni döntések súlypontjába került!...
A háború messze viharzik tőlünk, a tengelyhatalmak győzelme felszabadító távolságokba veri el a magyar határoktól a világpolitikai feszültségek villódzó sávjait, de az ellenség győzelme, csak itt teljesedhetne ki a Kárpátok medencéjében! Van ebben az országban szenvedélytől, szellemi vakságtól és bűnös közönyösségtől megvert ember, aki ezt a lángoszlopos igazságot még ma sem látja? Mi marad az országból, ha a pánszláv dühök reátörhetnek? Mi lesz a magyar nép sorsa, ha az angolszászok parancsolnak új rabságot? Mi lehet a sorsa a templomoknak, s a dolgozók kenyere, hogy szárad koldusdarabokba, ha a szovjet érdekterületét az őrült, s gyönge demokraták az Adriáig jelölik ki?...
Nézzünk már egyszer szembe bátran és egyenesen a lehetőségekkel, s ne hallgassunk azokra a ványadt lélekvénekre, akik megzavart nyugalmuk sérelmeit nyöszörgik szakadatlanul. A háborút nem mi indítottuk el végzetes útján. A háboúért nem mi vagyunk felelősek. De hordozzuk sorsunk rendelésére a súlyos felelős-hazánk és népünk legjobb védelméért, minden erőnk megfeszítésével. Győznünk kell - mert a vereség halál!...

A Magyar futár második részéhez